Utazás a Holdba (Le Voyage dans la Lune)
Minden utazás az első lépéssel kezdődik és néha tovább tart eljutni az akarat kapujáig és átlépni azt, mint megtenni magát az utat. Talán kicsit nekem is hasonlóan indul ez a filmtörténelmi kaland.
1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz.
Nem igazén vagyok híve a bakancslistáknak és ez a „projekt” sem annak készült, ugyanakkor mivel egyébként is fimzabáló vagyok egy jó időre biztosítva érzem a napi filmélmény adagomat.
Ha már filmélménynél tartunk, erősen próbáltam visszaidézni, mi lehetett az első, az igazi legelső. De hacsak nem hagyom, hogy hipnotizáljanak, szerintem már soha nem jövök rá. Első mozis élményem is két filmen osztozik, amiket elmém egymás mellé rak és egy idő óta már nem is szeretném szétválasztani őket.
A Cápa és a Fantasztikus labirintus így kerültek egy képzeletbeli lista elejére. Őszinte leszek, gyerek fejjel mindkettőből keveset láttam, mert a mozi székek közé bújtam, majd berosáltam mindkettőtől, nem is értem hogyan kerültem én akkor oda, ezekre.
Filmtörténeti El Caminó-m első darabja – történelmi sorrendben – egy egyébként számomra kedves történetből született. Az Utazás a Holdba (Le Voyage dans la Lune), egyik kedvenc Jules Verne regényem (Utazás a Holdba) és egy még általam eddig nem olvasott másik regény H. G. Wells Emberek a holdban című mű alapján készült 1902-ben.
Szerintem ezernél többször is elmentem már mellette, hisz az alig negyed órás mű youtube-on is megnézhető, de valahogy soha nem hittem, hogy egyszer meg is nézem. Úgy voltam vele, ok tudjuk miről szól, minek.
Minden esetre mind a 12 percét élveztem, már csak azért is, mert egyik első scifi filmről beszélünk, amit valaha rendeztek. A scifi élményt a rendező Georges Méliès a maga korában tökéletesen meg is oldotta. Sőt még így is korának legmodernebb műve lehetett akkor. Utána olvasva, írják, hogy Méliès látásmódja egyedinek számított akkoriban. A díszlet stilizált formája, még így is jobb, mint egy-egy igazi színháztól várna az ember. Egyébként a matt térhatású hátteret évtizedekkel később is előszeretettel használták, többek között a Star Wars egyes jeleneteit is ezzel a technikával oldotta meg Lucas 1977-ben.
A cselekmény egyébként fura keveréke Verne „holdbaszállós” sztorijának és valami fantasy szerű katyvasznak – ez lehet H. G. Wells történet, amit sajnos nem ismerek. A történések nagyon rövid logikai felvezetés mentén követik egymást. De még így is került egy kis csavar a sztoriba. Méliès filmjében a holdutazók minden különösebb probléma nélkül egyszerűen csak megérkeznek a holdra, amit, a díszleti megjelenítésen túl a rendező korongnak ír le. Bár erre is csak következtetni lehet. Az utasok minden különösebb teketória nélkül, miután megérkeztek, lefekszenek aludni, mert elfáradnak. Ennyi, nesze neked Marsi. Rövid közjáték után, aminek része a holdi flóra felfedezése, az utazók össze is különböznek a helyi lakossággal – amolyan igazi „fehér ember” módjára. A holdlakók serege, körbeveszi kalandorainkat és a királyuk elé kísérik őket. Ennél a pontnál minimum egy védőbeszédet, egy vádbeszédet, vagy legalább némi ismerkedést vártam. De az utazók egyike egyszerűen csak felkapja a holdi királyt földhöz csapja az pedig szétporlad. Ennyi. Jön még egy menekülős jelent, kalandoraink egyszerűen visszaesnek a földre. Záró jelenet, függöny, csókolom.
Méliès műve a maga nemében időtlen filmnek tekinthető, nem éreztem benne a konkrét időhöz, térhez való ragaszkodást, inkább olyan, mint egy fura álom, ami végül happy enddel ér véget.
1
