Mindennapi svájci bicskánkat add meg nekünk ma!

Jóapám panaszolta, hogy a reptéren elvették a svájci bicskáját a biztonságiak. Tudta, hogy a kézipoggyászban nem szabad ilyesmit tartani. Igen ám, de egy dolog valamit csak úgy tudni, és más dolog valamit tapasztalni.

Apu a dédapámtól kapta azt a bizonyos szarvasbőr-tokban tárolt, műanyag házas kis izét. Dédapám anno megjárta a frontot. Honvédként tapasztalta, hogy a van az a helyzet, amikor pontosan annyit ér az ember, amennyit a fegyvere. Ha egy ceruza van nálad, annyit érsz. Ha egy jó minőségű, tartós, többfunkciós eszköz, mint a svájci bicska, akkor annyit. Ha meg egy tank, akkor annyit.
Bár apu a saját sorkatonai szolgálata alatt megtanult tankot vezetni, hál’Istennek az ő életében nem volt háború meg csata. Ugyanakkor egy kis zsebkést könnyebben hord magánál az ember legálisan, mint egy tankot. Tehát dédapámtól ajándékba ezt a kis izét kapta (melyhez csatolta a háborúban tapasztaltak tanulságát), a harckocsi meg megmaradt afféle aranyozott jelvényként a váll-lapon.

Apu révén az én életemet is végigkísérte A Bicska: nyitott konzervet; kent kenyeret; szeletelt paprikát; lazított és húzott meg rejtélyes csavarokat bicikliken, autón. A só, pláne a sós víz minden acél ellensége: na, mármost a horvát tenger vizét úgy röhögte ki az acél és az illesztés, hogy idáig és máig hallik a kacaj. Esett métereket, átmentünk rajta járművekkel és tényleg mindent túlélt. Csak apám pillanatnyi feledékenysége és a biztonsági emberek következetessége miatt váltott tulajt. És azt hiszem, itt a lényeg: a bicska cserélt gazdit, nem a gazdi bicskát.

[div id=”highlite”][div class=”highlite-inner”] Ma rengeteg minden eldobható. Nem javítjuk: cseréljük. Nem azt fejlesztjük, ami van: jobbat csinálunk helyette. Még rosszabb: eleve úgy tervezzük a tárgyainkat, hogy azok a rendes élettartamuk lejárta után tönkremenjenek, és addigra már meglesz az azokat felváltó új termék, amit ismét meg lehet vásárolni. Szinte az egész világ ebbe a teljesen téves irányba állt be, mert elvileg olcsóbb, és mindenképpen egyszerűbb így.[end-div][end-div]

Valahányszor ez ellen érvelek, a közgazdászok csak fogják a fejüket, azt mondják, “de hát ez így jó, a piac szabályozza önmagát, ez a fejlődés motorja”, blabla.
Csak egy valamit felejtenek el: hogy rossz a termékek árazása. Azt valahogy–valamiért mindenki elfelejti, hogy amikor megállapítjuk egy termék árát, akkor az bizony nem a végfelhasználónál lecsapódó összeget kellene, hogy jelentse. Az árnak ugyanis az ismételten nyersanyaggá válás költségét is tartalmaznia kellene. Kezdetnek persze az is megfelelne, ha egyszerűen valósan tartós, afféle “svájcibicskás” termékeket gyártanánk. Ez lenne az igazi környezetvédelem.

Vegyünk egy példát. Van egy kocsim. Nincs nagy baja. Talán kicsit korhad a küszöbének az alsó fele. A mester megoldja olcsón. Féktárcsát kellene rajta cserélni, OK, kopó alkatrész, ez ilyen, cserélhető. De legalább jó lesz újra és működik. Klímaberendezés. Rideg, törékeny luxus, de talán megéri, hogy egyáltalán van, sok év után ment tönkre, megjavíttatom. És (dobok, fanfárok) tadááám: A három említett javítás annyiba kerül, amennyi a kocsi valós, piaci értéke.

Ez elég beteg dolog. Alig többért már újabb-jobb használt kocsit vehetnék. Persze idővel az is korhadna, enné a pénzt. Ellenben, egy svájci bicska-szemléletű tervezésben és gyártásban született autót vajon meddig használhatnék gond nélkül? Karosszéria-szinten nagyon sokáig: sóette alkatrészek alumíniumból, a többi magas szilárdságú acélból. Trollok, kíméljetek: pontosan tudom, hogy ennek mi a hátránya, csak ezt kisebb gondnak tartom, mint azt, hogy használható tárgyakat dobunk a szemétbe. Mert a kocsim tömegének 80%-a mai napig tökéletesen ellátja a feladatát. És nincs valós szükségem jobb autóra.

[div id=”highlite”][div class=”highlite-inner”] Hogy elhitetett szükségem van-e, az egy másik kérdés, de ez a cikk nem erről szól. Magasról teszek rá, hogy a modern bicskák megosztják a közösségi oldalakon, hogy „épp paprikát vágtam, vágod?”, hogy egy modern luxusautóban a légrugó beállításai milyen flikk-flakkokat tudnak egy eldugott menüpont alatt, ha közben az élettartamuk nem évtizedekben, hanem hónapokban mérhető. [end-div][end-div]

Pedig biztos vagyok benne, hogy tudunk svájci bicska-termékeket tervezni, gyártani. Képesek vagyunk rá.

Formaterv? Ha láttál már Lamborghini Miurá-t, Ferrari 275 GTB-t, Maserati GranTurismo-t, vagy – ha az elérhetőbb autók közül akarok szemezgetni -, Peugeot 406-ost, Fiat Punto I.-et vagy Opel Vectra II.-t, Honda FR-V-t, Alfa Romeo 159-est, Volvo V50-est, akkor tudod, miről beszélek. Igenis, létezik korszakokon átívelő dizájn.

Technika? Ugyan már. Egyes szalonok dealerei rettegnek, nehogy valami hibrid hajtású kocsit kelljen eladniuk, mert akkor a szerviznek tuti felkopik az álla – a hibridek viszik tovább a márka megbízhatóságának nimbuszát. Persze régen is tudtunk jót és jól gyártani: nemrég ültem egy 23 éves Mercedes 190D taxiban, ami megjárta a Föld-Hold útvonalat oda-vissza, és teljesen rendben volt a kinézete és a működése is. És ne hidd, hogy az az egy darab a szabályt erősítő kivétel.

Kiragadtam az autókat, de kiragadhattam volna személyi számítógépeket, konyhai eszközöket, házakat, építési módokat, tollakat. Kevés kivétellel szinte bármit ide sorolhattam volna. Nem a régi időket sírom vissza, hanem a sosemvolt, tudatos időket óhajtom, amikben ötvözzük a múlt tapasztalatát a mai kor tudásával. Lehet, hogy az én világomban drágábbak a tárgyak, de tisztább a környezet és boldogabbak az emberek.

Pont ezért mondom: Mindennapi svájci bicskánkat add meg nekünk ma! És holnap. És holnapután, és ha lehet, még huszonöt év múlva is, de ha én szeretném, legyen akár száz. Amint a mennyben, úgy a földön is. Ámen.