Az emlékezés dokumentumfilmje – méltó mementó az elfelejtett forradalomnak

A Fórum Kisebbségkutató Intézet október 23-adikán párhuzamosan több felvidéki város mozijában, színházában mutatta be legújabb dokumentumfilmjét. Az 1956 – Az elfelejtett forradalom már címében is találó: miközben az ötvenhatos magyarországi eseményekről mindenkinek van legalább hozzávetőleges képe, arról mintha rendszeresen megfeledkeznénk, hogy ennek valamiféle lecsapódása a szlovákiai magyarság körében is lehetett.

A hatvan perces dokumentumfilmben tizenöt visszaemlékező és négy történész eleveníti fel és segít megérteni a történteket, egyúttal bemutatva 1956 őszének összetett kontextusát. Egyrészt Csehszlovákia is a keleti blokkhoz tartozott, Párt által kontrollált sajtóval és proletárdiktatúrával, ebből könnyen kikövetkeztethető az állami, hivatalos reakció. Az emberi reakcióhoz viszont nem árt, ha egy kicsit tágabban értelmezzük a hátteret. Tizenegy évvel járunk a második világháború után, ahonnét Magyarország vesztes félként került ki és az első bécsi döntés során Magyarországhoz csatolt felvidéki területek visszakerültek Csehszlovákiához. Kevesebb, mint tíz év telt el a beneši dekrétumok, a kilakoltatások, lakosságcsere és reszlovakizáció óta. A kollektív háborús bűnösség címkéje után a szlovákiai magyar közösség egy forradalmi identitást is a magáénak érezhető. A határokon való átjárás 1956-ban még egyáltalán nem volt magától értetődő, a diktatúra erősen kontrollálta a kommunikációt, és nem is feltétlenül kell nagy dolgokra gondolni, nagyrészt ugyanis jelképek szintjén történt a lázadás.

Dokumentumfilm
Rendező: Laczkó Sándor
Szerkesztő: Kőrös Zoltán
Dramaturg: Varga Emese
Hossz: 60 perc

A vetítéssel kapcsolatos technikai kérdésekkel kérem, keressék Laczkó Sándort a laczko@foruminst.sk emailcímen, vagy a 0948798458-as telefonszámon.

Három dramatizált jelenetekkel színesített, egymásra szervesen kapcsolódó egység meséli el a történéseket: az első rész a magyarországi hírek megismerését és az állami reakciókat, a második az egyéni megmozdulásokat, a harmadik pedig a megtorlást mutatja be. Az első részben megtudhatjuk, hol volt a helye ezekben a napokban a rádiónak, a sajtónak, vagy a katonaságnak (a rádiónak az ablakban, a sajtónak a Párt szolgálatában, a katonaságnak pedig készültségben, a határoknál). Megtudjuk, hogy ha sokszor kocsmákban is, de hosszú évek óta először hangzott el, hangozhatott el a Himnusz az itteni közösségben.

Egyre személyesebb történetek mentén érkezünk a második részhez. Olyanok történetét ismerhetjük meg, akik verset írtak és olvastak fel az iskolában, megtagadták a szövetkezeti munkát, egy népi milícia tagjaként a Magyarország ellen vonulást vagy a kommunista hűségnyilatkozatot. Voltak, akik fiatal értelmiségiként a budapesti harcokhoz akartak csatlakozni, és voltak tizenegy éves kisdiákok, akik csúzlit és parittyát tettek az iskolatáskájukba, hogy iskola után csatlakozzanak a forradalomhoz. A magyarországi forradalom leverése után diák gyászszalagot tűzött a ruhájára, és ilyenkor követte példájukat az egész osztály.

A retorziók is ezzel párhuzamosan szimbolikusak. A kihallgatások ugyan nem maradtak el, és súlyosabb retorziókat ígértek, a diákok leginkább megrovásban, rontott magaviseleti jegyekben részesültek, a verset megírók és elszavalóknak évet kellett ismételniük. Volt, akit tartalékos katonai rangjától fosztottak meg.

A visszaemlékezők között többen akadtak, akiknek neve később más okból vált ismertté. Ilyen Dolník Erzsébet nyugalmazott pedagógus és volt parlamenti képviselő, Nagy János szobrász és Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő. Az ő Férfikor című verse is elhangzik a filmben, amit az ötvenhatos események ihlettek. A film a Himnusszal ért véget, amely önmagán túlmutatva az ötvenhatos énekléseket és az identitásbeli felszabadulást is óhatatlanul felidézte.