Száz év már történelem?


Mire jók az évfordulók és mire nem? Csehszlovákia megalakulásának 100. évfordulóját ünnepelték Csehországban, Szlovákiában pedig a szlovák nemzetnek az államalakulathoz való csatlakozására emlékeztek. A szlovákiai magyarok pedig széttekinthettek a leegyszerűsített narratívák horizontján, és elgondolkodhattak, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem a politizáló közeg foglalkozna ezzel a csöppet sem egydimenziós témával. Maguknak a szlovákoknak is ellentmondásos az első republikához való viszonyuk, és az identitásukban még ennek meg kell találni a kellő helyet. Gondoljunk csak arra, milyen hacacáré előzte meg, hogy mikor és egyáltalán mit is ünnepeljenek október 28-án. (Lett belőle inkább 30-a, Turócszentmártoni deklaráció és egy soron kívüli ünnepnap, amit az tartott, aki akart. Dušan Kováč történésszel, a Szlovák Tudományos Akadémia tagjával a Sme podcastjében erről is beszélgettek.) Még inkább felmerül a kérdés, hogy akkor miként viszonyuljon ehhez az a szlovákiai magyarság, amelynek helyzete még ellentmondásosabb. Nézzük meg, hogy hol helyezkedik el a történelemben Csehszlovákia megalakulása, és hogy miként nézünk erre mi, szlovákiai magyarok, valamint ez mennyiben tér el az „összmagyar identitásunktól”!
Mi történt száz évvel ezelőtt? Véget ért a Nagy Háború, és útjukra indultak az addig elfojtott törekvések, amelyek szociális és/vagy nemzetiségi kérdések valamint demokratikus igények mentén szerveződtek. Itt hangsúlyoznunk kell két fontos szempontot: először is a népesség teljes demoralizációját, amit az addig még soha sem tapasztalt, négy évig tartó háború okozott, a másik pedig, hogy milyen körülmények között történt mindez.
Bár globális folyamatokhoz az Ausztria-Magyarországon történtek strukturálisan kapcsolódnak, szűkítsük a regionális történésekre a problémát! Bécsben és Budapesten is a királyság megszüntetésére törekedtek, csak míg a Lajtán túli központban a legitimációt a német nemzettől eredeztették, addig a kinevezett Károlyi-kormány a “birodalom” reformálásáért dolgozott (pl. Jászi Oszkár Keleti Svájc koncepciója), nem pedig a nemzetállamok létrejöttéért.
Az I. világháború befejeztével mindenki tudta, hogy az adott kereteken belül nem működhet tovább az állam. Jászi Oszkár személyében a magyar politikai életnek viszont volt egy alakja, akinek a nemzetiségek előtt is meg volt tisztelete. A Károlyi-kormányban Jászi nemzetiségi miniszterként munkatársaival kidolgozta a Keleti Svájc tervét, ahol egyik nemzet sem áll a másik felett. Magyarországot 14 kerületre osztották volna fel, amiből hat lett volna etnikailag vegyes. A hivatalos nyelv az adott kanton többségi nyelve, de a többi nyelv használatát is lehetővé tették volna, az országos hivataloknál és az oktatásban azonban a magyar nyelvet privilegizálták volna.
Itt kell egy kis kitérőt tennünk, hogy megemlítsük, milyen álságos is tud lenni az emlékezetpolitika. Az eseményeket úgy mesélik el, hogy ezzel saját törekvéseiket legitimálják. Így kerül az ember féligazságok hálójába, ahonnan nem egyszerű kikászálódni. A történeti személyek tetteit nem a saját korunk szemüvegén keresztül kell vizsgálnunk, hanem az adott korén keresztül, amiben ők éltek és cselekedtek. Közhely ez, de nem árt elismételni, főleg akkor, amikor a politikusok az évfordulók alkalmával újra előveszik a dicsőséges múltra való hivatkozást. Mennyivel hasznosabb lenne, ha hagynák, hogy a történészek foglalkozzanak ezzel.
Gondolkodjunk csak el, mi történik akkor, ha hatalmi játszmák eszközévé válik egy-egy történeti esemény? Ekkor ugyanazon a logika érvényesül, mint például a vérbosszú esetén: végső soron a múlt valódi feldolgozását gátolják meg. Adott esetben két vagy több elem közé (esetünkben nemzetek) olyan vélt vagy valós konfliktust kerül, ami a múltban történt, és valójában a jelenben való cselekvésünkre konkrétan nem hat ki. Egyáltalán nem magyar specialitás, hogy a múlt történéseihez erős emocionális képzetet kötnek a politikusok, majd pedig ezzel próbálnak hatni a tömegekre, irányítani próbálják az embereket. Az már csak ráadás, hogy a valós problémákról is el tudják terelni a figyelmet.
Visszatérve arra, hogy milyen a szlovákiai magyarok körében Csehszlovákia megalakulásának megítélése, először Simon Attila (Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója) cikkére szeretném felhívni az olvasó figyelmét, aki a magyar kisebbség valós kétségeire mutat rá. Simon történészként jól szemlélteti a kisebbségek viszonyát az első republikához, mint amikor példaként felhozza az ország tizedik jubileumi ünnepségeit. Magam is olvastam ezen ünnepségeken elhangzott beszédet, amiben tíz év elteltével is a magyarok és a magyarónok elleni küzdelemről szónokoltak. Nem kell egyetérteni abban, hogy a két világháború közötti Csehszlovákiában történtek, amiket Simon tételesen rögzít (pl. a magyar nemzeti ünnepek és szimbólumok elleni fellépés), hogyan befolyásolják október 28-hoz való viszonyunkat. Annak fontosságát viszont nem szabad elvitatnunk, hogy dilemmáink egy részét a szlovák fél valamelyest megértheti. Ezek a dilemmák még számunkra se teljesen letisztázottak, viszont jó kezdet, ha ezeket a vitákat lefolytatjuk, mert elhallgatásuk még rosszabb következményekkel járhat.
Eddig azonban úgy néz ki, ezen társadalmi viták lefolytatásához viszont nem fog túl sok segítséget nyújtani politikai elitünk, elég csak megnéznünk Bugár Béla és Menyhárt József megnyilatkozását a Facebookon az évfordulóval kapcsolatban. Bugár, a Híd elnöke csak egy gyenge közhelyt dobott be (fent), amit annyira patikamérlegen mértek, hogy senkit se sértsen meg, hogy már szinte az is érdektelen, hogy megszólalt. Menyhártnak, az MKP elnökének legalább sikerült valamit állítania (lent), amivel valakiket megszólított, csak kár, hogy olyan kizárólagosan, ahogy azt például a magyarországi kormánypárttól megszokhattuk. Mert „az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz!” Ehhez Menyhárt József hozzáteszi, hogy nem is ünnepel ilyen magyarellenes ünnepeket, mint amilyen Csehszlovákia megalakulásának évfordulója, mivel Csehszlovákia kikiáltása és Nagy-Magyarország feldarabolása kéz a kézben járnak. Fekete-fehér, igen-nem. Mindkét pártelnök aztán a Pátria rádió műsorában árnyalta a képet, de a lényegi mondanivalójuk megegyezett azzal, amit előbb megosztottak a közösségi médián.
A politikusi nyilatkozatok helyett mi az, amit tudnunk illik erről a korszakról? 1918 októberében a Monarchia jelentősebb városaiban forradalmi hangulat uralkodott, és sorban jöttek létre a Habsburg uralomtól és egymástól is független államok. Így jött létre az első Magyar Köztársaság és Csehszlovákia is, csak míg utóbbi a demokratizálódás útján haladt tovább, addig 1920-ra Magyarországon visszaállították a királyságot. Azt a királyságot, amelynek ma nagy nosztalgiája van bizonyos körökben. Csehszlovákia létrejötte persze ellentmondásokkal gazdagított, de amit összességében állíthatjuk, hogy a szlovák elit nagy része Csehszlovákiához akart tartozni.
Az, hogy ehhez az újonnan létrejött államhoz annyi magyar ajkú kisebbséget csatoltak amennyit, nem ezen a napon dőlt el. 1918-ban, a Csehszlovákia megalakulásakor másfél évvel vagyunk 1920. június 4., tehát a trianoni döntés előtt. Ami Trianonban történt, az nem a Prágában történteknek a következménye, hanem sok minden másnak (Könyvtárnyi irodalma van Trianonnak, de az MTA és Politikatörténeti Intézet is egy nagyszabású kutatással készül Trianon 100. évfordulójára).
Ha nem alakul meg Csehszlovákia, talán nem szűnik meg a Monarchia? Talán egyben lehetett volna tartani a birodalmat? A hipotetikus mi lett volna ha kérdéseket megpróbálhatjuk konkretizálni, de azt látnunk kell, hogy hogyan viszonyultak az ország nemzetei a Habsburg birodalomhoz, és eleve egymáshoz. A privilegizált osztrákokhoz és a Lajtán innen, pedig a magyarokhoz. Hiába születtek tervek a föderalizálás terén, a bizalom ekkor már megszűnt a nemzetek közt, és a legtöbben már nem akarták fenntartani a régi kereteket, az újakat pedig úgy képzelték el, ahogy. Október 28-ának elvetése viszont, az önrendelkezés jogának elvetése is egyben, hiszen ezen a napon a csehek saját sorsuk felől döntöttek, ahogy a szlovákok is 30-án.
Persze valamennyire idealizált ez a kép, de ezen a napon mégiscsak kifejtették igényüket arra, hogy államalkotó nemzetként a kellő kollektív jogok illessék meg őket. Aztán ezzel persze visszaéltek a kisebbségeikkel szemben, de mint mondtam, ez már más lapra tartozik. Ettől még nem állítom, hogy ünnepelni kell október 28-át, de azt igen, hogy megvannak az okaink, hogy egyénileg ez mellett döntsünk. Ettől pedig nem szűnünk meg magyarnak lenni.
Csehszlovákia megalakulásával, és azzal egyidőben Budapesten az őszirózsás forradalommal 100 évvel ezelőtt demokratikus hagyományaink és gyökereink indultak útjuknak. Ilyen téren akár az összmagyar identitásban is megtalálhatnánk a helyét a demokratikus értékeknek, és ezen értékek történeti gyökereinek. Erre tett próbálkozást Budapesten a merce.hu és a Gólya szervezésében a Szabad Október Fesztivál.
Amíg viszont a magyar közgondolkodásban a demokratikus igények helyett Horthy nosztalgia uralkodik, addig ne csodálkozzunk, hogy esetleg a szlovákiai magyarság bizonyos része Csehszlovákia megalakulásával a demokráciát és a népek önrendelkezési jogát ünnepli. Magyarországon is vannak, akik felhívják a figyelmet, hogy 1918 megítélésének trianoncentrikussága mennyire rossz útra vezethet. Ebből a szempontból a szlovákiai magyar olvasó szerencsésebb helyzetben lehet, mivel a témában cseh és szlovák történészek is megnyilvánultak (pl. a Károly Egyetem tanára, Rychlík).
Summa summarum én azt gondolom, hogy ha az olvasó a politikusai helyett a releváns szakirodalomra hagyatkozik, akkor nem tudják majd emocionálisan olyan könnyen rángatni. Mert természetesen száz év távlatában is fájhat valami, ezt senki el nem vitathatja. Az viszont, hogy különböző diskurzusok nemzeti mítoszokat építenek, amit pedig a politikusok kihasználnak, az elfogadhatatlan. E célból tisztelettel ajánlok az olvasó figyelmébe pár fontos könyvet:
Források:
Kérdések és válaszok 1918–1919-ről. szerk. Egry Gábor. Napvilág Kiadó. 2018.
Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Napvilág Kiadó. 2012.
Ormos Mária: Padovától Trianonig. 1918–1920. Kossuth könyvkiadó. 1984.
Ablonczy Balázs: Trianon legendák. Budapest. 2015.