Nájvecssí szlovák
Tyler Dudler veszélyes szociopata. Az Egyesült Államok egyik mozijában dolgozik, mozigépészként a vetítésekért felel, és van egy furcsa hobbija. Nem csak apu ökölbe szorult keze ő, hanem egy tükör, amibe a társadalom undorral tekint. Az a „hobbija”, hogy családi filmek szalagjait vágja meg, és oda nem illő jeleneteket helyez el a filmben, ami csak töredéknyi időre jelenik meg a vásznon, szinte észre sem lehet venni. Persze, nem egy zacskó chipset, vagy egy doboz kólát helyez el, ahogy azt anno a nagy vállalatok tették, hanem általában nemi szerveket vagy pornó jeleneteket. A moziban senki sem reklamál, senki nem vonul ki, mivel látták, hogy ott van, de semmi. Az agy felfogja, hogy Bambi réten szaladgálása közben felvillanó hím ivarszerv nem odaillő képsor, de a reakció elmarad.
Nem kell másik kontinensre utaznunk, hogy Tyler munkásságát megcsodáljuk, hiszen a szlovák közszolgálati média elkészítette a Legnagyobb szlovák (Najväčší Slovák) c. műsort. Itt két reklám közé vágtak be egy-egy jelenetet, úgy összemosva a képkockákat, hogy meg sem lehet már különböztetni, hogy mi tartozik a műsorba, és mit akarnak nekünk eladni. Pedig mintha ezt közszolgálati adónak neveznék.
A Legnagyobb szlovák c. műsort a nagy-britanniai közszolgálati műsorszolgáltató, a BBC licensze alapján készítették el. A „gálaest” előtti napokban, hetekben kampányoltak, hogy a nézők (fogyasztók) sms-eikkel szavazzák meg, hogy ki a legnagyobb szlovák. Mire jó egy ilyen műsor és mire nem? Nincsenek egyértelmű válaszok, de ez lehetett volna Szlovákiában egy igenis minőségi műsor, ha nem dilettánsok csinálják. És nem arra gondolok, hogy nem engedik Jozef Tisot a rajtvonalhoz állni. Szlovákiában még nagyon sok vitát le kell folytatni a történelemről (de ez Kelet-Európában szinte mindenhol igaz).
Mi a szlovák(iai)?
1939-ben Szekfű Gyula[1], 2005-ben pedig Romsics Ignác és Szegedy–Maszák Mihály[2] szerkesztésében jelent meg két könyv, Mi a magyar? címmel, amibe a kor legnevesebb írói és tudósai írták meg véleményüket arra a kérdésre, hogy „mégis, mi a magyar?”. Szeretném visszagörbíteni annak az olvasónak a szája sarkát, aki azon kezdett el mosolyogni, hogy „ha! mi már 80 éve lefolytattuk ezt a vitát”. Egyfelől, ez egy részben lezárhatatlan vita, másfelől erre a válaszra egy olyan politikai válasz született, ami mélységesen kettészakította a magyar társadalmat. Ezzel pont az ellenkezőjét érték el a „válaszadók”, mint amit hivatott lett volna hozni a diskurzus. Ebből a tapasztalatból annyit már el lehet mondani az RTVS műsorszerkesztőinek, hogy ne úgy, ahogy ezt a magyar “elit” végezte. Megosztás helyett kompromisszumokat kell teremteni, gátak helyett hidakat kell építeni (ténylegesen, semmi esetre sem olyat, mint az azonos nevű párt).
A műsor legnagyobb hibája szerintem, magából a televíziós csatornából adódik. Szlovákiának a közszolgálati médiaterjesztése kevesebb emberhez szól, mint ahányan azért adójukkal hozzájárulnak. A szlovákiai magyarságnak be kell érnie a Pátria Rádióval (06:00-tól 18:00-ig), aminek tartalmi kritikáira itt most nem is térek ki. Az STV-én pedig van egy darab magyar nyelvű műsor, a Szemtől szembe (Tvárou v tvár), ez mellett hétköznaponként kétszer, délután 17:00-kor és hajnali 1:50-kor adnak magyarul híreket.
A főműsoridőben sugárzott szlovák nyelvű Hírek című műsor nincs magyarul föliratozva, miközben – nagyon helyesen – a siketek számára a jeltolmács azonban biztosítva van. A közszolgálati hírek tartalmi kritikájába csakugyan nincs keretem itt belemenni, mert most csak szemléltetni szerettem volna a szlovákiai média viszonyulását a szlovákiai magyarokhoz. Ahogy a képernyőn is csak mutatóba jelenünk meg, úgy vagyunk csak jelen ezen a szavazáson is.
Vörös zónába hajigált kövek
A műsor nem szolgáltatta azt, amit ígért. Nem kaptuk meg a legnagyobb szlovákot. A múlt századokban volt az divatban, hogy az akromegáliában (kórosan magas növekedési hormonszint okozta betegség) szenvedő betegeket óriásként cirkuszban mutogatták, ezt hála égnek társadalmunk kinőtte. Sajnos, még abból a gyermekbetegségből nem nőtt ki, hogy nemzeti identitás alapján „versenyeztessen” már elhunyt, és még élő személyeket. Mi van, ha mondjuk Csák Máté nem akar indulni, viszont Kossuth Lajos igen? Az elkészült lista semmit nem mutat azokról, akik felkerültek rá, azokról viszont annál többet, akik szavaztak.
Fontos elmondani, hogy ez nem reprezentatív felmérés (ez szinte mindenhol elhangzott: Sme, DenníkN, és még a Ma7-en is, de erről lejjebb), de nem elhanyagolható, hogy azok számára, akik önkéntesen szavaznak egy ilyen felmérésen, azok számára kik a legfontosabb szereplők a történelemből. Magyarán azt feltételezem, hogy akik ezen az ankéton szavaztak, azok számára prioritást élvez a szlovák identitásuk, és köztük konszenzus van abban, hogy a 10 „legnagyobb szlovák” az, aki. Ha így nézzük, nem lett volna fontos, hogy lássuk, milyen emlékezete van Tisonak? Mi a mai ráhatása a szlovák identitásra? Súlyos hibának vélem, hogy nem merték az RTVS munkatársai ezt bevállalni, pedig egy lényeges diskurzust indíthatott volna el.Aztán van, hogy valakinek az jelenti a szlovákságot, hogy Peter Sagannak szurkol, és itt már eljutunk oda, hogy ez akár közös pont lehet egy szlovákiai magyar és szlovák közt. Csak ahogy a szlovákok, úgy a magyarok közt is gyakori az olyan polgártársunk, aki gőgösen büszke arra, amiből nemzeti identitását meríti, tehát a történelemére. Csak megjegyzem, és sajnos ezt sem fejtem ki bővebben, viszont az ilyen identitások inkább mítoszokra épülnek, valamint, hogy a visszasírt múltban a széles tömegeknek nem az járt osztályrészül, amiért olyannyira kívánkozni kéne.
Mátyás király, Mária Terézia, vagy Benyovszky Móric közös alapja történelmünknek, de biztos nem olyan formában, hogy „elszlovákosítjuk” őket, vagy kizárólag a magyar történelemhez tartozónak titulájuk személyüket. Sok ilyen közös pontra van szükség, ha nem egy olyan „nemzetek Európáját” akarunk visszahozni, amiben már részesültünk a 20. század folyamán. Ezzel persze semmi esetre sem a konfliktusos pontok kritikátlan szőnyeg alá söprését értem.
Azt viszont rettentő károsnak tartom, ahogy némelyek gúnyosan röhögcsélnek más nemzetek identitásán. Különösen gondolok itt a magyarországi állami pénzeken létrehozott Ma7-re, aminek cikke bár felülről súrolja a tájékoztatás etikai alapjait, szerintem mégis csúsztatást követhet el ott, hogy „csak” Marián Balázs, teológus blogjából idéz, amikor az ankét reprezentatív felmérésének jellegéről esik szó. Azért beszélek csúsztatásról, mivel a Sme hasábjain Ivan Kamenec történész és Grigorij Mesežnikov politológus is kifejezte aggályait a műsor reprezentatív felmérésnek tekintésével szembe, előbbi a versenyeztettek összehasonlíthatóságát kérdőjelezi meg, utóbbi pedig a módszertanát.
Egy pozitívuma viszont biztos van a Legnagyobb szlovák c. műsornak, az pedig, hogy kiráncigálja az, amúgy sokszor az elefántcsonttoronyban “lebzselő” értelmiség kezéből azt a képzelt prioritást, hogy esetlegesen ő mondja meg, hogy ki vagy mi a szlovák. Ehhez nem árt, ha a nézőt nem fogyasztónak nézik a műsorkészítők. E téren kérem vegyék fel a kapcsolatot Tylerrel (itt elérhetik őt).
Konklúzió helyett
A nemrég elhunyt Grendel Lajos 2007-ben föltett költői kérdései pont ide illenek. Aktualitásukból több mint 10 év alatt sem vesztettek, és legalább annyira szól a szlovákokhoz is, mint hozzánk, magyarokhoz:
„Miért van mégis az, hogy a reálisnak nevezett szocializmus bukását követő űrt a nemzeti diskurzusban még másfél évtized után is a sérelmi sztereotípiák töltik meg? Miért van az, hogy a trianoni traumát még ma, uniós tagállamként és nemzetként sem vagyunk képesek feldolgozni? Lehet, hogy bennünk a hiba? Hogy tévesek és egyoldalúak a szempontjaink?”[3]
[1] http://mtdaportal.extra.hu/books/szekfu_gyula_mi_a_magyar.pdf (letöltve: 2019. január 8.) [2] https://moly.hu/konyvek/romsics-ignac-szegedy-maszak-mihaly-szerk-mi-a-magyar (letöltve: 2019. január 8.) és kiegészítőül: http://osszkep.hu/wp-content/uploads/2016/02/t%C3%A1bl%C3%A1zat_romsics_j%C3%B3.pdf (letöltve: 2019. január 8.) [3] Grendel Lajos: Mi a magyar – ma? Haza – a mélyben? In. Emlékkönyv Turczel Lajos 90. születésnapjára. Dunaszerdahely. 2007. 7–30.
Kiemelt kép: reuters