Cenzúra és öncenzúra

A 2018-as év sem volt színházi botrányoktól mentes, elég, ha csak a Szakács Árpád vezette kúltúrkampfra vagy az előadóművészeti-tao támogatás eltörlésére gondolunk. De hogyan is áll most ez a süllyedni látszó hajó? Mit von magával a TAO megszüntetése? Milyen kompromisszumok árán maradhat fenn egy színház? Mitől tarthat ma a szakma? Mi az a rizikó, amit még felelősen vállalhat egy művészeti intézmény? És legfőképpen: mi garantálhatja a szabadságot, a függetlenséget?

Máté Gábor 2011 óta vezeti az ország egyik legelismertebb művészszínházát, amelynek immáron több mint 30 éve társulati tagja, így a hatalmi rendszer változásai nyomán jó eséllyel újra és újra meg kellett válaszolnia a fenti kérdéseket mind alkotóként, mind magánemberként. Arról persze, hogy a színész-rendező hogyan is gondolkodik a színházi intézményrendszerről, a Magvetőnél frissen megjelent Színházi naplókból részben tájékozódhatunk – külön érdekesség, hogy a kötet már a bevezetőben előrevetíti az öncenzúrát: „felmerült a gyanú, hogy ezt bárki más is elolvassa.”  Vajon ez az öncenzúra mennyire szól pusztán a kötetnek, és mennyire szűrődik át a színházi életbe? Összemosódik-e az élet ezen két pólusa? Felfalja-e a színház a magánembert? Milyen összefüggésben áll a színházigazgatói szerepvállalással az, hogy a naplók csak 2005-ig vezetnek el? És egyáltalán: kiléphet-e egy színházigazgató civilként az utcára?