„Ha jönnek a magyarok, legyen itthon töltött káposzta!”

Valószínűleg sokan éltük meg azt, hogy sokszor és hosszan hallgattuk nagyszüleink történeteit, majd mikor már nem tudtak mesélni, őszintén bántuk, hogy nem rögzítettük vagy írtuk le azokat. A TANDEM nonprofit szervezet és a hozzájuk csatlakozó önkéntesek lassan 6 éve járják a szlovákiai magyar területeket és hallgatják, rögzítik, gyűjtik az idős emberek élettörténeteit.  Az első, csallóközi gyűjtésből készült Életmesék-kötet 2014-ben jelent meg, melyet azóta négy követett, és hamarosan érkezik a következő, az Ung-vidékéről. A sorozatról és az elbeszélt történelem, az oral history jelentőségéről a projekt egyik megálmodójával, több kötet szerkesztőjével, Molnár Kriszta szociológussal, a TANDEM munkatársával beszélgettünk.

Meg tudod saccolni, hogy az elmúlt évek alatt hány idős ember élettörténetét olvastad végig?

Molnár Kriszta – Ha van öt kötet, és ha mindegyikben legalább 30 interjúalany, akkor az 150 élettörténet. Illetve, most készül a hatodik kötet, úgyhogy körülbelül 200 élettörténetről beszélünk. Persze, nem mindet olvastam az elejétől végig, de érintőlegesen biztos.

Ez hatalmas mennyiségű anyag. A gömöri kötet előszavában olvasható, hogy csak az ottani a gyűjtés során 70 órányi hangfelvétel született, ami körülbelül 500 gépelt oldalt tett ki.

MK – Igen. Az az érdekes egyébként, hogy amikor az ember dolgozik ezekkel az interjúkkal, akkor tényleg olyan, mintha ezek az emberek megelevenednének – azok az interjúalanyok is, akiknél nem voltam ott személyesen. És van néhány olyan markáns élettörténet, ami még sokáig a szívemben marad.

Első életútinterjúkat még szociológushallgatóként készítetted, az egyetemi tanulmányaid alatt. Az első Életmesék-kötet létrehozásához honnét jött az indíttatás? Az ugye a csallóközi régiót mérte fel.

MK – Az egy nagyon különös együttállásból született. Akkor jöttem haza Norvégiából, és az foglalkoztatott nagyon, hogy hogyan lehet felkarolni kis közösségfejlesztő kezdeményezéseket. Így találtunk rá azokra a gútai fiatalokra, akik már akkor jártak az idősotthonba és hallgatták a nénik, bácsik történeteit, csupán saját érdeklődésükből fakadóan. Emellett volt egy olyan projektfelhívás, ami arra helyezte a hangsúlyt, hogy hogyan lehet az időseket jobban bevonni a közösség életébe, összekapcsolni a fiatal generációval, illetve foglalkoztunk playback színházzal is, és valahogy ez a három dolog összeállt.

Már akkor tudtad, hogy lesz folytatása a gyűjtésnek, már akkor nagyobb léptékekben gondolkodtatok, vagy ez csak akkor fogalmazódott meg, amikor megjelent az első kötet?

MK – A csallóközi kötet egyszeri munkának készült. Persze, az, hogy élettörténetekkel foglalkozzak, nekem mindig is egy szerelem volt, a szociológusi énem számára.

Minek köszönhető, hogy folytattátok a gyűjtést?

MK – A projekt fogadtatása minden korábbi várakozásunkat felülmúlta, olyan sokakat szólított meg és olyan széles körű visszhangot váltott ki. Az, hogy megkerestük ezeket az idős embereket, meghallgattuk, leírtuk és egy kötetben kiadtuk az ő történeteiket, valahogy ez sokakban elindította azt az értékmentő szándékot, hogy a környezetükben élő idősek sokat hallott történeteit is megörökítsük. Voltak, akik jelentkeztek, hogy menjünk el hozzájuk, az ő a családjukban is van egy nagyon érdekes élettörténet. Sikerült megmozgatnunk azt, amit egyébként szerettünk volna, hogy a közösség megkeresse saját értékeit. Ennek nyújt teret ez a projekt igazából.

Hány évesek embereket kerestetek meg?

MK – Mindig az volt a kritérium, hogy legalább 70 éves legyen, akit ajánlanak. Akkor így nyilván a gyerekkori történetek a háborús évekről szólnak.

Nem közöltök teljes életutakat, hanem témák szerint bontjátok szét. Vannak történetek gyerekkorról, szerelemről, házasságról, háborúról, kitelepítésről, korabeli karrierekről, a mindennapi életről. Miért döntöttetek ilyen struktúra mellett?

MK – Itt nem az volt a cél, hogy érdekes emberek életét mutassuk be. Nem az emberek bemutatása volt a cél, hanem a közösségi történekem bemutatása, és abban inkább az a fontos, hogy egy-egy téma vonatkozásában mit lehet látni. Az anonimitáshoz ragaszkodnak az emberek, fontos, hogy az megmaradjon.

Nagyon megrázó történeteket lehet olvasni a kötetekben. Vannak persze nagyon kedves történetek is házasságról, szerelemről, de összességében sokszor összeszorul az ember gyomra, ahogy elmesélve olvassa – mégha egyébként tudja is – hogy a nagyszüleink generációja milyen traumákon ment keresztül.

MK – Ez egyébként egy kérdés, hogy valóban úgy tekintünk-e nagyszüleink generációjára, mint amelyik hordozza ezeket a tapasztalatokat, történeteket. Van ilyen furcsa kettősség: sokszor nem gondolunk bele, hogy a nagymama, akit én nagymamamként ismerek, és az kötődik hozzá, hogy süti a kalácsot, meg játszik velem, gyerekkorában milyen borzalmakon ment keresztül. Úgyhogy az ezekkel a történetekkel való megismerkedés kicsit átírja, hogy hogyan tekintünk az előző generációkra. Ad egy plusz képet. Ezek az élmények formálják a mi identitásunkat is, pedig „csak” valaki másét olvassuk…

Eddig 6-7 régiót jártatok végig: gyűjtöttetek életutakat Csallóközben, Gömörben, Nógrádban, Bodgrogközben, a pozsonyi és szenci járásban, illetve most már az Ung vidékén is. Régióbeli sajátosságokat fedeztél fel az elmesélt történetekben?

MK – Inkább azt mondom, hogy minden kötetben van egy olyan plusz téma, ami csak ott jelent meg. Például Csallóközben az árvíz egy központi téma volt, a gútai árvíz és az, hogy a vízhez és az árvízhez való viszony hogyan válik az identitásává az embereknek. A bodrogközi kötetben van egy amerikás fejezet – Bodrogközben mintha része lenne az identitásnak, hogy volt egy olyan hullám, amikor elmentek az emberek szerencsét próbálni Amerikába, és érdekes, hogy azoknak a történetei, akik hazajöttek, hogyan dolgozódtak be a regionális identitásba.

Könnyen meséltek az idősek az életükről? Van olyan jellege ezeknek az életútinterjúknak, hogy végre, kibeszélhetik magukból a megélteket?

MK – Igen. Ez több interjú végén is feltűnik, konkrétan megfogalmazva.  A hála, hogy kapnak egy hosszú meghallgatást, nyitott érdeklődést, sokszor megjelenik. Lehet követni akár az arcvonásaikon is azt, hogyan mennek vissza fiatalkorukba.

A traumákról azért nem könnyű beszélni. A háborús élményekről például.

MK – Az ung-vidéki gyűjtésnél például megjelentek – ezek nem szoktak mindig előjönni – azok a történetek, amikor nőket erőszakoltak meg az átvonuló orosz katonák. Ez például egy olyan mélyen eltemetett történet, amit nem mindig vesznek elő, vagy csak virágnyelven. Az én családomban is az többször elhangzott, hogy a nagymamáék el voltak bújtatva a bunkerben és befestették az arcukat feketére és fiúruhába öltöztették őket, nehogy… és aztán a nehogy után nem hangzott el soha, hogy mi az, ami nehogy megtörténjen. És érdekes mód, a mostani gyűjtésnél meséltek róla, nagyon kemény történeteket.

A szlovákiai magyar történelem sajátja a visszacsatolásról, a kitelepítésről, a reszlovakizációról szóló történetek. Nagyon beszédesek azok a szófordulatok, amelyeket az egyes események elmesélésénél használnak.  Felvidék Magyarországhoz való visszacsatolásánál például rendszeresen előjön az, hogy „magyarok lettünk”.

MK – Igen, ezt így mondják mindenütt: magyarok lettünk. És most az Ung-vidéki történetekben egy új kifejezés is előjött a reszlovakizáció mellett, a leszlovakizálás. Aki aláírta a papírt, hogy szlováknak vallja magát, arra mondják, hogy leszlovakizált. Ami végülis pontosabb is, mint a reszlovakizálás. Ezek a kifejezések, szófordulatok mindenütt, egységesen megjelennek, hogy „magyarok lettünk”, az a „magyarok alatt volt, aztán megint szlovákok lettünk”.

Ebben azért benne az elszenvedés kifejezése…

Nagyon eufórikus hangvétel olvasható ki azokból a történetekből, amelyekben arról mesélnek, hogy 1938-ban ismét visszakerültek Magyarországhoz.

MK – Igen. Várták a Horthy Miklóst, népviseletbe öltözve. Az Ung-vidéki gyűjtésben például van egy történet, hogy „és a nagymamám főzött egy hatalmas adag töltött káposztát, mert ha jönnek a magyarok, legyen itthon töltöttkáposzta!” És szerintem ez zseniális, hogy mindenki a maga módján megtalálta, hogy hogyan tud hozzátenni a dolog súlyához a sajátját… hogyha mást nem, főz töltött káposztát.

Már az első kötet bevezetőjében kiemelted, hogy az oral history, az elbeszélt történelem fontos része lehet a történelem megismerésének, a történelemoktatásnak.  A köteteket egyfajta oktatási segédanyagként is írtátok. Szerinted mit tud hozzáadni egy ilyen gyűjtés, és ez a sorozat a tanított és tanult történelmünkhez?

MK – Egy személyességet és egy emberarcúságot. Az adatok személyes történetekké válnak, és ez nagyon fontos a magunkról való tanulás szempontjából. Hogy nemcsak egy elidegenített információhalmaz a történelem, hanem az velünk, rokonainkkal, nagyszüleinkkel történt. Mindent szárazon tanulunk, az érzelmek nagyon hiányoznak az oktatásból. Itt pedig meg lehet ismerni, hogy milyen érzelmekkel járt egy-egy történelmi esemény. Illetve, árnyalatokat tesz hozzá mindez a történelemhez. Hogy ki volt jó, ki volt rossz. Ami fekete-fehérnek tűnik egy háborús vonatkozásban, arról kiderül, hogy nem is annyira fekete-fehér.

Volt egyébként korábban hasonló, átfogó oral history-kutatás Felvidéken?

MK – Ilyen jellegű kutatásról én nem tudok. Éppen azért kezd egyre nagyobb lenni ennek a felelőssége rajtunk, hogy ennyi anyag nálunk van. Most már nagyon kínálja magát, hogy ebből egy átfogó elemzés készüljön.

Márciusban megjelenik meg a következő kötet, ahogy az alcíme mondja, az Élő történelem az Ung-vidékről. Vannak további tervek?

MK – Persze. Nemrég például felmerült az az ötlet, hogy az Amerikába kiment szlovákiai magyarokat is jó lenne felkutatni. Van egy ilyen álmunk. El is kezdtük a kapcsolatfelvételt. Vannak még régiók, ahol nem jártunk. Meg tényleg nagyon jó lenne egyben is feldolgozni az egészet. Már a hanganyagok, a begépelt interjúk mennyisége is akkora értéket képvisel, meg akkora adathalmaz, hogy kötelességünk jól bánni vele.

Fotó: Dömötör Ede