„A csallóközi az én vérmérsékletem”

Csiba Julcsi népdalénekesi karrierjét egészen fiatal kora óta követheti a közönség. Már tizenévesen a magyar népzene legnevesebbjeivel állt színpadon, volt énekese az autentikus népzenét játszó Csángálló zenekarnak, a powerfolkot megszólaltató győri Apnoé együttesnek, az utóbbi időben pedig a gellei Pósfa zenekarral láthatjuk közösen színpadon. Medvei származású, jelenleg Győrben él, és ahol teheti, a felvidéki népzenét népszerűsíti. Mindeközben két kisgyermek édesanyja, a harmadik most májusban érkezik. És még mindig csak 25 éves. Énekesi pályájáról, a fiatalon jött sikerről, népzenei útkereséséről, és persze anyai tapasztalatairól is beszélgettünk.

Karácsonykor posztoltál egy képet a közösségi oldalra, ami nagyon megragadott: rajta az egész családod, szüleid, testvéred, gyerekeid, és mindenki kezében hangszer. Ezek szerint a közös zenélés nálatok része a családi együttléteknek?

Csiba Julcsi – Ó, hogyne! Ez az alap. A szüleim klasszikus zenészek, édesapám klarinétot végzett a pozsonyi zeneművészeti főiskolán, anyukám orgonát. A nagymamám harmonikázott, a nagypapám hegedült. Ők mondjuk csak hobbi szinten, mert egyébként tanárok voltak, de úgy gondolták, hogy a zene fontos dolog, ezért a mamám például megtanult harmonikázni, hogy a gyerekekkel tudjon együtt énekelni.

A hangszereket szeretted meg előbb vagy az éneklést?

CsJ – Abszolút az énektől indultam. Állítólag hamarabb kezdtem el énekelni, mint beszélni, állítólag már csecsemőként visszaénekeltem a dallamokat. Nagyon sok dalt tudtam már kicsi koromban, mindig mindenre nótáztam. Aztán elkezdtem néptáncolni, ahol megismerkedtem a népzenével, ami számomra ismeretlen volt, mert otthon mindig komolyzenét hallgattunk, és teljesen beszippantott. Elkértem a tanártól az összes cd-t, amit csak lehetett, és elkezdtem megtanulni azokat.

Ezek szerint a családi közös örömzenélést egészen kicsi korodban megtapasztaltad.

CsJ – Azért gyerekként voltak necces időszakok. Én először zongorázni tanultam, majd hegedülni, de utáltam gyakorolni. Mindig felmentünk az emeletre a bátyámmal, hogy mi most gyakorlunk. Anyum meg lenn főzött, és miközben kavargatta a rántást, hallgatott minket, és mindig felkiabált az emeletre, hogy „hamis”! Mindig szétdobáltam a kottákat, hogy amikor anyukám hazaér, az látszódjon, hogy agyongyakoroltam magam. Az örömzenélést igazából akkor tapasztaltam meg, amikor már nem kellett kötelező jelleggel gyakorolnom. Főként, hogy most már nekem is vannak gyerekeim, fontosnak tartom, hogy ők is ezt lássák, ők is ebbe nőjenek fel.

Abból, amennyit a közösségi oldalon megmutatsz, úgy tűnik, ez meg is valósul. Két éves fiad már gitárt tart a kezében!

CsJ – Igen, és ez most jött el. Az első kislányomat, Lilit annyira nem érdekelte a zene, ezt a nagyon pici kis gitárt most karácsonyra kapta Samu. Gondoltam, ha ezt földhöz vágja, akkor se lesz baj, de ehhez képest, le se akarta rakni. Egész ünnepeket végiggitározta, úgyhogy elővettem a feles hegedűmet, ami neki még óriási, de mivel már eléggé rossz állapotban van, gondoltam, abban nem tehet nagy kárt. És hát az lett belőle, hogy azóta azt a két hangszert cserélgeti, és folyton mondogatja, hogy anya, muzsikáljunk! Ez nagyon csodálatos élmény.

Novemberben a Fölszállott a pávában, a Duna TV népzenei tehetségkutató műsorában láthattunk, a gellei Pósfa zenekarral közösen. A tavalyi évad ugye a Döntők Döntője volt, a műsor korábbi versenyzőit, győzteseit hívták vissza: te még 2012-ben léptél fel a Fölszállott a pávában, a Pósfa zenekar pedig 2017-ben lett kategóriagyőztes. Evidens volt, hogy együtt jelentkeztek? Vagy csak a produkcióra álltatok össze?

CsJ – Decemberben volt egy éve, hogy mi együtt dolgozunk, de az, hogy a Fölszállott a pávában közösen lépjünk fel, az a műsor szerkesztőinek volt az ötlete. Látták, hogy együtt zenélünk, és arra gondoltak, hogy jó lenne, ha együtt lépnénk fel. Én azonban nem rajongtam elsőre ezért az ötletért.

Miért?

CsJ – Nekem nagyon nem volt jó élmény az első Fölszállott a páva.  Nem azért, mert nem jutottam tovább, amire sokan gondolhatnak. Egyszerűen nem éreztem jól magam ott.

Ez most meglepett.

CsJ – Kicsit kívülállóként érzem magam a népzenei közegben. Nehezen tudom megfogalmazni, hogy miért, de a szakma irányából érkező visszajelzésekből is ezt érzem. Már nemigazán tudom követni azt az autentikus utat, ami ott elvárt, hogy kiállok, és ugyanúgy eléneklem azt a népdalt, mint az a 70 éves néni, akitől gyűjtötték. Valahogy én is szeretnék benne lenni az énekben, abban, amit csinálok.

Azaz, szeretnéd a saját személyiségedet is belevinni az előadásba?

CsJ – Igen. Sokszor felmerült bennem, hogy miért énekeljek el valamit pont úgy, mint ahogy azon a felvételen van, ami a felvételen úgy tökéletes, ahogy van, és csodálatos, hogy ez megvan nekünk, és meghallgathatjuk, de most itt vagyok 25 évesen, igenis szeretném, hogy annak a dalnak lendülete lenne. Mert igenis, ez egy olyan zene, amit élvezhetővé lehet tenni akár egy 20 éves fiatal számára is.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert tudom, hogy volt idő, amikor ódzkodtál például a világzenei vonaltól, és erről még interjúban is meséltél, hogy te inkább a népzenei világban érzed otthon magad.

CsJ – Igen, de az már régen volt.  Amikor elkezdtem a népzenével foglalkozni, akkor azt tapasztaltam, hogy óriási nagy mumusa a népzenei szakmának a fúzió és a világzene. Viszont később jött az életembe egy nagyon komoly felkérés a győri Apnoé zenekartól, és akkor muszáj volt a komfortzónámból kicsit kilépni. Az egy igazi világzenei formáció volt, powerfolknak határozta meg az együttes a műfajt, amit játszottunk: a népzene és a rock and roll fúziójából, de volt abban sokféle zenei stílus. Ott voltam 4 évet, ami kinyitott előttem egy újabb kaput: jó az autentikus népzene, de az is jó lehet, hogyha felfrissítjük, maivá tesszük.

Ott tapasztaltad meg először, hogy milyen is az, hogyha színpadon egy kicsit „csiba julcsissá” teszed a dalokat, illetve az egész produkciót?

CsJ – Igen, ott kezdtem el ezt az utat járni. Elkezdtem magamra formálni a dalokat, a zenét, és nagyon élveztem, hogy nincsenek határok. Nem éreztem magam beszabályozva, hogy ez így van, meg úgy van. Főként a zenében, ami olyan szabad! Miért lenne így vagy úgy? Változunk, évről évre.

Pedig – visszakanyarodva a gyerekkorodhoz – a klasszikus zenétől indítottak a szüleid.

CsJ – Na, azt is azért nem tudtam csinálni, mert egy nagy szabályrengeteg volt. Oda volt a kottába írva, hogy itt most forte. Miért? Persze, mindemellett, a klasszikus zenei alapoknak nagyon sokat köszönhetek, rengeteg mindent ott tanultam meg.

A te énekesi pályád, karriered nagyon gyorsan, mondhatni rohamtempóban ívelt felfelé. Még 20 éves sem voltál, amikor a népzenei világ sztárjaival álltál egy színpadon – hogy csak pár nevet említsek, a Muzsikás együttessel, a Csík zenekarral, Dresh Mihállyal és még hosszan folytathatnám a sort. Ismert az a történet, hogy amikor Herczku Ágnes megbetegedett, zenésztársa, Nikola Parov téged kért meg, hogy „ugorj be” helyette a Müpa Színpadán, és akkor voltál 16 éves. Álomszerű indulásnak tűnhet kívülről.

CsJ – Ez az egész egy óriási szerencse volt. Győrben, amikor tizenévesen elkezdtem néptáncolni a Lippentő táncegyüttesben, akkor Fitos Dezső és Kocsis Enikő neves koreográfusok voltak a tánctanárok, és ők nagyon neves zenészeket hívtak hozzánk a táncegyüttesbe zenélni. Pál István Szalonna zenélt velünk sokat, aki szintén hozta magával a nevesebbnél nevesebb zenészeket. Nekem pedig sok énekes szerep jutott ezekben a nagyműsorokban, így egy szoros, jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Ez a kapcsolat hozta magával, hogy mások is felfigyeltek rám. Így jött az például, hogy amikor Herczku Ági lebetegedett, én mentem helyette. Vagy az, hogy Bognár Szilvi berakott a helyettesének. Jöttek sorba a megkeresések, és ez egy elég különös helyzet volt, mert amikor tizenévesen én elkezdtem népzenével foglalkozni, akkor jártam a nagyok koncertjeire, és így ámultam-bámultam, hogy bárcsak egyszer velük játszhatnék. Aztán pár éven belül minden megvalósult. És akkor jött a kérdés, hogy hova tovább? Miután a népzene krémjével már álltam egy színpadon…

Ráadásul, húsz éves korodig bezárólag. Ez egyben teher is lehetett.

CsJ – Igen. Akkor kezdődött el egy másik folyamat, hogy jó, de hol vagyok én mindebben? Mi az én saját zenei utam? Kik azok, akikkel a saját generációmban tudok együtt zenélni?

Most a gellei Pósfa zenekar az egyedüli formáció, amiben énekelsz. Megtaláljátok a közös hangot?

CsJ – Megy az egymáshoz alakulás. (nevet) Ők is az autentikus népzenei vonalat képviselik, úgyhogy ők húznak engem arrafelé, én meg húzom egy másik irányba őket.

A Pósfa zenekarral közös koncertjeiteken felvidéki népzenét játszotok, bemutatva az egyes régiókat. A felvidéki népzene megismertetése a te szívügyed is.

CsJ – Igen, mi erre gyúrtunk rá. Azt mondtuk, hogy hiába vannak hihetetlen szép dallamok például az erdélyi népzenében, a felvidéki népzene elég színes önmagában is. Mi innét származunk, ezt a zenét szeretnénk megmutatni. Közelebb érezzük a szívünkhez. Mindig más egy csallóközi népdalt énekelni, mint egy erdélyit, mert a csallóközi az én vérmérsékletem. Elénekelhetek egy kalotaszegi hajnalit, amiben csodaszép dallamok vannak, megtanulom, megamra formálom, és lehet, hogy szép is lesz, de amikor megszólal egy jó csárdás, a zenekar ráhúz egy jó csallóközit, na, akkor mindjárt otthon érzem magam.

Eddig főként a zenei pályádról, utadról beszéltünk, de fontos azt is kiemelni, hogy a hétköznapjaidban se a huszonévesek megszokott, átlagos életét éled. Most várod a harmadik babádat. Miközben beszélgettünk, az jutott eszembe, hogy az, hogy énekesként ennyire erős volt benned a vágy, hogy megfogalmazd azt, hogy te ki vagy, mi a te utad, egybeesik azzal, hogy anya lettél. Ami mindig egy komoly önismereti munkára késztet.

CsJ – Igen, ez biztos. A gyerekek által rengeteg mindent lehet tanulni. Ők rengeteg mindenre rámutatnak: te miért ezt csinálod? Vagy miért így? És ledöbbensz: valóban, miért így?

Ennek fényében már megfogalmazódtak benned azok a távlati célok, hogy hogyan szeretnéd folytatni énekesi pályád? Azért a távlati célokat kérdezem, mert a közeljövőt, gondolom, gyermeked érkezése tölti majd ki.

CsJ – Nekem már évek óta vannak elképzeléseim, csak aztán mindig falakba ütközöm, ami nem véletlen, mert amint elkezdeném építeni, hirtelen újra terhes leszek. (nevet) De közben érnek bennem a tervek, álmok, hogy olyan csapatot építsek fiatal zenészekből, akikkel megvalósíthassuk azt, amit én elképzelek a népzenéről. Hasonló temperamentummal, gondolkodásmóddal létrehozni egy olyan dolgot, ami valóban én vagyok.

Kiemelt kép: Várady Levente