Nézek egy képet
(Ján Kuciak és Martina Kušnírová emlékezetére)
Nézek egy képet, egy csúnya, barna kaput ábrázoló képet. A kapu mögött ház, az udvart felveri a gaz, itt-ott rákúszik a betonfeljáróra is. A kapun sárga felirat: „A szeretet erősebb, mint a gonosz hatalma”. Nézem a képet, és a hideg végigfut a gerincem mentén, mintha egy halott ujja szántana végig a hátamon. Nézem a képet, és rosszul vagyok, mert ez a posztapokaliptikus kép, ez a hideg, élettelen, elhagyatott ház a háttérben az ólomszürke éggel… Nos, pont ez az a nyomasztó, fullasztó, élettelen szürkeség az, ami megüli a lelkünket ebben az országban.
A képen szereplő nagymácsédi ház valaha élettel volt teli: Ján Kuciak és Martina Kušnírová életével. Ők voltak a ház szíve és lelke, az ő történetüknek kellett volna behálóznia az összes sarkát és rejtett zugát. Aztán egy évvel ezelőtt valaki pár perc alatt véget vetett az egésznek: nyílt az ajtó, eldördültek a lövések, aztán csak a földre zuhanó testek tompa zaja maradt, meg a távoli kutyaugatás. Az árny, ahogy jött, elillant, ellopva az életet, kiszívva minden cseppjét a falak közül.
Nézem a képet, és remeg a kezem, émelyeg a gyomrom. A kapun sárgálló felirat nem megnyugvás, nem balzsam, nem ad reményt, nem üzen. Csak ezt az istentelen kulisszát teszi teljessé a maga groteszk módján. Mert azt, ami történt, azt az égbekiáltó igazságtalanságot, azt a minden emberit nélkülöző, és végtelenül felesleges iszonyatot nem teszi semmissé.
Egy év telt el. A feltételezett elkövetők rács mögött vannak, a magas, kopasz exrendőr, akiről „senki sem tudta elképzelni, hogy ilyenre képes”, unokatestvére, a volt katona, a „pocakosodó vállalkozó”, és a fekete hajú succubus is (volavka, ez a jelző terjedt el róla a sajtóban, szó szerinti fordításban szürke gémet jelent. Mint egy népmesei, sötét szláv tündér, esküszöm, a babonák és rémtörténetek rettegett alakja…).
Rács mögött van a joviális gnóm is, az ügyeskedő, sunyi „vállalkozó”, akinek árnyéka felsejlik a történet mögött. De elég ez? Visszaadta ez az egész a hitünket abban, hogy nem kell félnünk, mert az ilyen dolgok nálunk nem történhetnek meg?
A kettős gyilkosság, és ami utána történt, megmutatta az ország hatalmasainak valódi arcát. Lerántotta róluk a leplet – az ügyeskedő vállalkozókról, az aljas és korrupt politikusokról, a „kiskirályokról”, akik semmi mást nem akarnak, csak minél több pénzt besöpörni a máséból. S ahogy lehullott a lepel, láthattuk: ezek az emberek nem félnek semmitől, nyíltan vállalják, hogy kevesebbnek tekintenek minket, hogy uralkodni akarnak felettünk, és bármilyen eszközt felhasználnak, csak hogy mentsék a bőrüket. Lehullott a lepel arról a korrupcióból, szívességekből, tartozásokból, hatalomvágyból és embertelenségből épült monstrumról, ami eddig a háttérben szivattyúzott pénzt, életet, reményt.
A gyilkosság után, mintegy reflexként, mindenki valamiféle megnyugvást, katarzist akart, sokan pedig a tagadásba menekültek. Aztán a tüntetések után, mikor lassan visszazökkent a rendes kerékvágásba az ország, a monstrum működtetéséért felelős valakik, akik addig a menekülésen törték a fejüket, ismét nekibátorodtak, mert úgy gondolják, megúszták. Visszaélnek a közönyünkkel, bizonytalanságunkkal, rövid emlékezetünkkel.
S én nem tudom, igazuk van-e. Lehetséges. Mert a képet nézem, és azt látom, hogy senki sem festette még át az ólomszürke eget kékre a ház mögött, és a kapu barnáján ugyanolyan üresen sárgállik a felirat, ahol holmi szeretet legyőzheti a gonosz hatalmát. Mert hiába feszül meg néhány bátor ember, hiába mennek ki a térre tízezrek, hiába harcolnak az igazságért az újságírók, lehet, hogy kevés lesz. Csak rajtunk múlik, hogy ne legyen kevés.
