
Én nem lenni csak publicista
Interjú Barak Lászlóval
Barak László legújabb, Én nem menni lakni külföld című verseskötetét mutatták be a komáromi Zichy-pontban. A 2018-ban Forbáth-díjjal és Madách-díjjal elismert kötetet H. Nagy Péter irodalmár értő szavai mutatták be, a versekből Gál Tamás színművész szavalt. Barak Lászlót a költészetéről kérdeztük.
A bemutatón elhangzott, hogy a „közéleti költő” megnevezést korábban sértőnek tartottad. Mi az a költő identitás, amit magadénak érzel, és ez hogyan változott az idő során?
Költő vagyok, ennyi. Helyenként evidenciákban is kételkedő, a tabukat is kritikusan, ironikusan szemlélő, nem utolsósorban önironikusan gondolkodó művészember. A közéleti jelzőt csak abban az esetben tartottam/tartom „sértőnek“, illetve helytelennek, ha azt pejoratív felhanggal, illetve legyszerűsítő értelemben, felszínesen használják velem, az opuszaimmal kapcsolatban. Egyébként nem is igazán panaszkodhatom, mert nem jellemző ez az ítészeimre.
A Barak László névről valószínűleg több embernek jut eszébe a Paraméter, mint a költészet. Hogyan egyeztethető össze a két szerep, mennyire skizofrén állapot ez?
Az újságírás a polgári foglalkozásom, könyvkiadót is vezetek (Nap Kiadó) évtizedek óta. Semmiképpen nem minősíthetem skizofrén állapotnak ezt. Épp annyira nem lenne skizofrén állapot az sem, ha nem újságíró, hanem teszem azt, kertész, asztalos, pedagógus, matematikus, orvos stb. lennék.
Milyennek érezted a kötet recepcióját akár a szakma, akár a közönség részéről? Mik voltak ennek a folyamatnak a legmeghatározóbb pillanatai?
Az Én nem menni lakni külföld című kötetemért Forbáth- és Madách-díjat kaptam. Mindkét díj szakmai jellegű, tehát elvileg nincs problémám. Irodalomelméleti visszajelzés, vagyis a kötetet kvalifikáltan elemző írás egyelőre egy született, a legalább féltucat recenzió mellett. Biztosan lesz több is az előbbiből… A közönségem általában szereti, amit írok. Nyilván legalább ugyanennyi ember akad, aki pedig nem. Utóbbiak persze nem is igazán ismerik a verseimet, mert szerencsétlenek újságíróként utálnak. Ami teljesen rendben van, hiszen általában sarkosan szoktam megnyilvánulni publicistaként. Egy publicista viszont akkor végzi jól a dolgát, ha az olvasói ötven százalékban szeretik és legalább ugyanennyien nem szeretik őt, meg az írásait.
Ha az írás mellett olvasásra kerül a sor, milyen műveket, szerzőket, műfajokat olvasol legszívesebben? Mennyire építed be tudatosan ennek hatását a lírádba?
Volt időszak, évtizedekben mérhető, amikor szinte kizárólag klasszikus, illetve kortárs amerikai szépirodalmat olvastam. Legkedvesebb szerzőim Kurt Vonnegut és Bret Easton Ellis. Imádom Esterházy Pétert és Nádas Pétert is. József Attila, Ady Endre de a nyugatosok mindannyian fontosak számomra, ahogy például Petri György is. A barátaim munkáira is odafigyelek. Itt most azért nem közlöm az utóbbiak neveit, mert nem szeretem a műbalhékat. Akik ismerik az irodalmi és általános értékrendemet, no és a lírámat, hajszálpontosan tudniuk kell, kiket tartok nagyra és kiket nem. Nyilván minden olvasmányélményem hatással volt/van a lírámra. Ahogy a filmélményeim (Tarantino, a Cohen fivérek…) de a leghétköznapibb családi és társadalmi, társasági élmények, a jó emberek meg a hülyék is befolyásolják értékrendemet, alakítják a való világról alkotott véleményemet, magatartásomat, következésképpen a lírámat is.
Forrás: (fotók: Fóti Dávid)