Őrültség, de van benne rendszer

Milorad Krstic egészestés animációs filmjét november óta játsszák a mozikban, és előtte is bemutatkozott már különböző filmfesztiválokon, lejárt lemeznek azonban semmiképp nem nevezhető. Sőt. Olyan filmről beszélünk, ami már megjelenésekor is gyakorlatilag kultfilmnek számított, a kritikusok egymás után jósolták meg valódi klasszikussá válását, az aminációs film Oscar-kategóriájában pedig a legjobb 25 közé jutott.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk: bár animációs filmről beszélünk, a Ruben Brandt semmiképpen sem mese. A noir-tól kezdve az akcióthrilleren keresztül heistfilmig sok mindennek beillik Milorad Krstic egészen egyedi víziója. Krstic szlovén születésű, szerb származású festő, grafikus, képregényíró, galerista, animációs filmes, díszlettervező, aki a rendszerváltás óta él és alkot Magyarországon. 1995-ben első animációs kisfilmjével elhozta kategóriája Ezüst Medvéjét; a Ruben Brandt az első animációs nagyjátékfilmje.

A rendező bevallott célja volt a filmmel, hogy minden képkockája önálló képzőművészeti alkotás legyen, a film azonban mégis több, mint Milorad Krstic egész estés egotripje. Az egyedi, szürreális látványvilág egyszerre komor és játékosan könnyed, olyan különleges figurákat teremtve, akiknek akár akár a megszokottnál több szeme, arca vagy melle is lehet. Mindeközben a film kézjegyének számít a kulturális utalások sokasága is, különösen, mivel ezek a klasszikus képzőművészetből és a filmművészetből merítenek elsősorban. A híres festmények persze rubenesítve jelennek meg, de ezeken túl is rengeteg az utalás.

A történet persze akkor is működik, ha valaki ezeket nem veszi észre, ami nem is baj, mert annyi van belőlük, hogy a film többszöri megnézése is okozhat meglepetéseket. Mindezek a legváltozatosabb módon, az iróniát sem nélkülözve integrálódnak a mű egészébe – Andy Warhol festményét például egy tizenöt perc hínrevet biztosító performansznak álcázva lopják el. Természetesen, a művészetrajongó közönség a performanszra reagál csak, és észre sem veszi, hogy egy műkincsrablás szemtanúja.

A cselekmény egyszerre fordulatos (talán önmagában is megállná a helyét), és egyszerre tervezték meg minden egyes elemét úgy, hogy az megfeleljen a film képzőművészeti céljainak. A címszereplő Ruben Brandt egy pszichiáter, aki – milyen meglepő – művészetterápiával kezeli pácienseit. Mindeközben maga is segítségre szorulna, ugyanis visszatérő hallucinációk gyötrik a világ néhány leghíresebb – milyen meglepő – festményéről, ahol a képen szereplő alakok ellene fordulnak. Páciensei Mimi, a mestertolvaj vezetésével egy műkincsrabló csapatot alkotnak (van még a csapatban hacker, verőember és egy szó szerint kétdimenziós figura is), hiszen terapeutájuk szerint „magunkévá kell tenni a problémát, hogy szembenézhessünk vele”. Így hát kezdetét veszi egy grandiózus műkincsrablás-sorozat, amely során mind a tizenhárom, Ruben rémálmait kísértő festmény a doktor magángyűjteményébe kerül.  A biztosítótársaságok által ajánlott csillagászati nyomravezetői díj miatt az alvilág figurái is beszállnak a keresésükbe (akik közül többen dolgoztak korábban együtt Mimivel), de Kowalski nyomozó is személyes küldetésének érzi, hogy elkapja őket. Végül a nyomozó az egyetlen, aki megérti a rablások mögött húzódó motivációt, bár arra csak többértelmű célzásokat kapunk, hogy Kowalski főszereplőnknek csak féltestvére, vagy a doppelgängere.

Persze, miközben minden kritika ódákat zeng a film vizuális megoldásairól (melyekről valóban szakdolgozatok fognak még születni), a zenéről sem szabad elfeledkeznünk.  A beemelt oundtrackeket merészen válogatták össze, melyek között Britney Spears Oops… I Did It Again számának jazzverziója, Mozart és a Kis kece lányom is felcsendül. Remek összhangot alkotnak Cári Tibor filmzenéjével, mely a háttérben maradva tesz hozzá a grandiózus látványkavalkádhoz.