A legszomorúbb magyar dalokban a keleti szél fúj
Interjú Said Tichitivel, Magyarországon élő marokkói zenésszel
Marokkó és Magyarország több ezer kilométerre van egymástól, mégis összeérnek – Said Tichiti személyében és zenéjében. A marokkói születésű, de húsz éve Budapesten élő zenész a Mediawave második napján, szerdán volt az Együttlét vendége.
Este a Tariqa formációval lépett fel, improvizatív gnawa (tradicionális marokkói műfaj) zenét játszva, amit egyébként maga Said tett ismertté Chalaban formációjával. Délután ennek mintegy előzményeként láthattuk a Szahara visszhangjai című portréfilmet. Rachid Kasmi filmje Said, két magyar zenésztárával közös, marokkói zenei útkeresését mutatta be. Az ottani zene nagyjából kétszáz éve változatlan, ami szép kor, ám Said szerint, ha nem képes megújulni, halálra van ítélve. Ezen dolgozik magyar és marokkói zenészekkel, a dobok mellett szaxofonnal és basszusgitárral. Arról kérdeztük, hogyan ért össze benne két kultúra.
Éltél Marokkóban, éltél Magyarországon. Miket érzel a legnagyobb különbségnek, akár a zenében, akár a hétköznapok terén?
Hát, ez nehéz kérdés, erről órákig lehetne beszélni. A zenében, bár meglepő, vannak közös dolgok. A marokkói kultúrának rengeteg összetevője van, jelen vannak a fekete afrika, arab, zsidó elemek, az iszlám, az európaiak közül a spanyol, a portugál. Maga a marokkói hagyomány ezekből egyszerre áll össze. Szerintem a magyar kultúrában is ugyanez a helyzet, közelebbről megnézve látom, hogy van benne egy kicsi szláv, egy kicsi latin, germán, török, zsidó… Engem ez mindig lenyűgözött, a kultúrák egymásra hatása, szerintem a nyitottság által mindenki gazdagszik.
Te hogy látod, a marokkói zene és a magyar mennyire áll távol egymástól?
Sokszor hallgattam már magyar népzenét, én nem érzem annyira idegennek. Amit mi arab lantnak hívunk, annak magyarul koboz a neve, és török közvetítéssel került ide. A legszomorúbb magyar népdalokban pedig hallom, ahogy keleti szél fúj bennük, és ezért nagyon közel állnak hozzám. Évezreden keresztül alakuló, formálódó dolgokról beszélünk.
A marokkói zenére mennyire vevők Magyarországon? Csak tetszik az embereknek, vagy olyan is van, aki meghallotta, és azt mondta, hogy hú, ezt meg akarom tanulni?
Nagyon-nagyon sokan vannak, akik tényleg szeretnék megtanulni. Elképesztően sokan, és ezek csak azok, akikkel találkozom. Persze, sokan nem is ismerik, nem vagyok popsztár (nevet). Azt viszont néha sajnálom, hogy nem magyarul énekelek. Ezek nagyon monoton, repetitív zenék, amiben akár egy vallásos verset énekelek – már csak ezért is fontos a szöveg. Aki nem érti a szöveget, szerintem a zene negyven-ötven százalékát veszíti el. Ez néha hátrány, az emberek kíváncsiak, miről énekelek, de van, hogy a zenén keresztül sokkal gazdagabb üzenetet tudok közvetíteni.
Képek: Fóti Dávid