Ezer forint

– Parancsol még valamit?
– Nem, köszönöm. Ez lesz minden.
– Ezerötven forintot kérek.

Kutatok a pénztárcámban, kiveszem az utolsó ezerforintosomat, de csak huszonöt forint apróm van.

– Elnézést, ha lehet kártyával fizetni, inkább úgy rendezném.
– Persze, semmi gond.

Visszacsúsztatom az ezrest, átadom a bankkártyámat. Kártya a leolvasóban, pin-kód, nyugta. Fizetés elfogadva. Elköszönök, az eladó megköszöni a vásárlást, és szép estét kíván. Később egy bútoráruház parkolójában az ajándéknak szánt képkeretekkel manőverezek a parkoló autók között, a sajátomat keresem. Odalép hozzám egy alacsony, idős hölgy, egy fehér, műanyag vázával, abban két szál rózsa.

Köszön, elnézést kér és elmotyog egy történetet arról, hogy a lányának 18 hónapja súlyosan beteg kislánya született, és ha tudnám őket támogatni egy rózsa megvásárlásával, akkor nagyon hálás lenne és megköszönné.

Korán keltem, hosszú nap ez a mai, tele stresszel. Erre még le is akarnak húzni. Na, nem.

Aztán elhatározom, hogy valamit mégis adok a néninek. Szépen köszönt, nem volt durva vagy udvariatlan, és kért, nem követelt. Ráadásul nem ingyen kéri a pénzt, rózsa jár érte.

Bepakolom a kereteket a kocsiba, kiveszem a pénztárcát. Huszonöt forint apróm van. Meg az ezresem.

Kis habozás után átadom a néninek az ezrest.

– Egek ura! Ennyi pénz… Nagyon szépen köszönöm! – rebegi, miközben remegő kézzel veszi át a kékes színű bankót.

– Nincs mit. Köszönöm, a rózsát nem kérem. Jól jöhet még. Hátha valakinek sikerül eladnia.

Erre határozottan közelebb lép és azt mondja:

– Ezeket a rózsákat egy kertész adta a kislánynak, mert nem tudott mást adni… mert pénze neki sincs. Tegye meg, kérem, hogy megtisztel bennünket azzal, hogy elfogadja a rózsát.

Kiveszi az egyiket és átnyújtja. Engem meg valami nagyon kellemetlen érzés fog el.

– És kérem, fogadja el ezt a másikat is. Soha nem kaptunk ennyi pénzt senkitől. Kérem…

Állok a kocsi mellett, kezemben a két rózsával és kezdem magam borzasztóan érezni. Újra a néni szólal meg:

– Még egyszer nagyon szépen köszönöm, és engedje meg, hogy nagyon boldog
karácsonyi ünnepeket kívánjak Önnek és családjának.

Mire a mondat végére ér, zokog. Teljes zavaromban azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány, azért egy “maguknak is” elhagyja a számat. A néni kiönti a vázából a vizet az egyik kis bokorra, és otthagy. Nézek utána. Halkul a zokogása, ahogy távolodik.

Beülök az autóba. Pár percig bambán nézek magam elé, aztán elindulok.

Ezer forint. Az kb. három liter benzin. Három BKV-jegy. Két kávé és egy süti a cukrászdában. Egy palack alig értékelhető minőségű fehérbor. Negyed kiló kávé. Pár tábla csoki. Sorolom magamban, mit lehet kapni ezer forintért, amire valójában semmi szükségem nincs. Valakinek meg a remény, talán az élet is.

Hitvány, alávaló féregnek érzem magam. Pár napja duzzogtam egy kicsit, mert e hónapban nem jön össze a pénz a már kinézett sportcipőre, amiért harminchat-ezret szándékoztam adni. A réginek amúgy nincs nagy baja, csak kicsit viseltes. A kollégának új kabátja van negyvenért, sajnálja, hogy nem a másikat vette meg – ötvenért.. A másik panaszkodik, hogy csak használt kocsira futja, két millióért. A harmadik… á, sorolhatnám.

Csak a panasz mindenhonnan. És már megint azok panaszkodnak, akiknek semmi okuk rá, a néni meg egy ezrest látva elsírja magát, pedig ezer forint szinte semmire sem elég.

Mire a körforgalomig érek, leszaladnak az első könnycseppek az arcomon.

A körforgalomban teszek egy teljes kört, visszafordulok. Megkeresem a nénit. Elképzelem, mit fogok neki mondani. “Néni, várjon! Van itt még, csak ki kell venni az automatából. Kérem, fogadja el. Vegye csak el, maguk biztosan jobban be tudják osztani, mint én. Tényleg szívből adom, higgye el. Nem kell viszonoznia. Megtehetem.” Klisék, közhelyek, satöbbi.

Keresem a nénit. Itt kellene lennie. Vagy emitt. Nem, az nem ő. Vagy várjunk csak… Cirkálok a parkolóban, mint valami háborodott elme. A néni nincs sehol. Feladom.

Mire hazaérek, a család már alszik, csend van, béke honol. A rózsákat vázákba rakom, friss vizet kapnak.

Körülnézek a házban. Hirtelen új árnyalatot kap a bennünket körülvevő, biztosnak hitt boldogság. Kibontok egy palack bort, töltök, iszom, de fáj a korty. Arcomról dörgölöm az elkent könnyek sós nyomát.

Csendben, egyedül, pohárral a kezemben ülök a félhomályban, és szégyellem magam.