Egy férfi és egy város tört.én.elme

Egy kicsit történelmi regény, egy kicsit verseskötet, egy kicsit fikció: egy formabontó mű egyensúlyoz a történetírás és a fikció határán. Turczi István Deodatusa egy valósnak hitt, de valójában soha nem élt történelmi figurán keresztül kalauzolja az olvasót évszázadokon és krónikákon át.

A Deodatust 2001-ben már Tata városa kiadta, rendkívül alacsony példányszámban. Ezúttal átdolgozva, Lévai Ádám illusztrációival kiegészülve jelent meg a Scolar kiadónál. A Deodatust a Budapesti Nemzeetközi Könyvfesztivál keretén belül mutatták be, ebből az alkalomból beszélgettünk a szerzővel.

Mennyire más egy ilyen művet írni, mint mondjuk verseket?

Ez nagyon jó kérdés, mert ez egy vegyes műfajú könyv. Vannak benne versek is, de alapvetően nem erről szól a dolog – tetszés szerint nevezhetjük történelmi fikciónak vagy posztmodern munkának. A Képes Krónikában olvastam egy kis passzust Deodatusról, akit egészen a 19. századig valós történelmi alakként tartottak számon. A huszadik századi történelemtudomány aztán megcáfolta az egészet: Deodatus soha nem élt, ez egy történelmi fikció. Számomra itt kezdődött az izgalom. Egy fikció, amiről ennyien írtak, minden létező krónika, minden létező történettudományi mű foglalkozott vele –ez érdekes lehet. Tatai vagyok, ahol a legenda szerint Deodatus letelepedett és kolostort alapított, ez pedig egy újabb kötődési pont. Persze ez nem egy tatai érdekű könyv, egy várostörténet – az kit érdekel? Ez egy személyiségtörténet, mégpedig egy alakváltó személyiségé. Van egy alaplegenda Géza fejedelem és István Király korából. Ez a személy aztán persze meghal, de úgy alakul, hogy bár hivatalosan nincs utódja, mivel a legenda szerint is szerette a nőket, kiderül, hogy mégiscsak van egy fia, akinek később lesznek saját utódai. És egészen 1849-ig tart a történet, az utolsó utód egy lány, aki levágatja a haját, és már rövid hajjal elmegy harcolni Klapka György komáromi seregébe. Tehát a történet a tizenegyedik századtól a tizenkilencedikig terjed. Virginia Woolf Orlandójára hajaz egy kicsit a történet, bár én ezt nem tudatosan csináltam, számomra ez teljesen másfajta munka volt. Kimerítő történeti búvárkodás van mögötte, nagyon sok mindent elolvastam, amit aztán félretettem, és nem foglalkoztam vele többet, de olyan is volt, amit beemeltem a könyvbe, vagy épp megváltoztattam. Kulcsfontosságúnak érzem, hogy ebben a könyvben a történelem történik és formálódik egyszerre, mind az én emlékezetem és a történeti emlékezet által. Sajátos körforgás, hogy mi az, ami megmarad, mi az, ami kihullik a rostán, mi az, amire szívesen emlékezünk mégis, és ennek a nagy része az emberi elmében játszódik.

A kutatómunkának mik voltak a legérdekesebb pillanatai?

Törvényszerűen helytörténeti munkákat is olvastam, de nem ezzel kezdtem. Először a nagy krónikákat néztem meg, hogy valóban úgy van-e, ahogy gondolom, hogy ez a Deodatus mindegyikben benne van. Valóban benne van, az 1871-es Horváth Mihály-féle Magyarország történetéig. A Szalay László-féle Magyarország történetében is szerepel. Ezek a legfontosabb forrásmunkák. Meg kellett néznem kisebb anyagokat, akár a piarista gimnázium történetét, vagy ipartörténeti szövegeket. A tatai zsidók kérelmét például sehol nem dolgozták még fel. Tehát mindenképpen van a munkának egy történelmi-kutatási dimenziója is, és van egy fiktív oldala, ahogy felépítettem ezt a személyiséget. Ebben kicsit a saját történetem, de Magyarország történelme is benne van. Minden történelmi adat, ami a könyvben szerepel, visszakereshető és valós, a figurák azonban fiktívek. Ezt próbáltam úgy összekapcsolni, hogy hiteles maradjon – és számomra a hitelesség az alapköve az egésznek. Azt éreztem a legfontosabbnak, hogy főszereplőnk egy hiteles személyiség legyen azok számára is, akik a könyvet olvassák. Azt akartam, hogy ha ők kíváncsiak arra, tényleg úgy volt-e, és szeretnének utánanézni, megtehessék. Ezért része a könyvnek egy forrásjegyzék is, kommentárokkal, amiben mindent leírok pontosan. Nem szeretnék azzal a váddl szembesülni, hogy meghamisítom a történelmet.

A grafikai rész készülésénél mennyire voltál jelen?

Abszolút. Volt, ahol válogattam, voltak részek, ahova kifejezetten kértem, néha még a motívumot is megmondtam. Lévai Ádám grafikus jó barátom, kitűnő tehetség, és élveztem ezt az együttműködést. Volt, ahol azt mondtam, cseréljünk, volt, amiből csinált több variációt is. Rakosgattuk, nézegettük, így alakult ki az egésznek a képe. Ez egy valódi műhelymunka volt.

A szöveget mennyire dolgoztad át a mostani megjelenéshez?

Nem kellett sokat javítani rajta, mert az első alkalommal is igyekeztem nagyon precízen dolgozni. A kiadó mondjuk kimondta, hogy ez a mostani első kiadásnak számít. A  tényleges első valójában egy füzetke volt, száz példányban, nem látta senki, de tízen írtak róla –  ami vicces, ha belegondolunk. Az embereket megragadta és érdekelni kezdte, a kiadóm pedig azt mondta, hogy itt ez a könyv, ami nem létezik, hát akkor adjuk ki. Így született meg a mostani kiadás.