X-Men: Sötét Főnix… A második nekifutás
Filmkritika (spoileres)
A Fox-féle X-Men franchise a végéhez közeledik (még hátra van egy utolsó film), így lassan elérkezünk egy éra lezárásához, akárcsak a Bosszúállók: Végjáték esetében is történt. Simon Kinberg író és rendező, aki egyébként az X-Men: Az ellenállás vége című filmnél már megpróbálta feldolgozni a Sötét Főnix sagát, tett egy újabb kísérletet arra, hogy helyre rázza a korábbi „félresiklást”, amelyet sem a kritikusok, sem pedig a széria rajongói nem fogadtak túlzott elégedettséggel. Vajon ezúttal jobb eredmény született?
A film azzal indít, hogy visszatekintést kapunk Jean Grey gyermekkorába, megtudjuk, miként aktiválódott először a képessége, aztán egy baleset után hogyan kerül Xavier gondozásába. Ezt követően ugrunk az időben előre, ahol a mutánsok csapata az Endeavour űrsiklót igyekszik megmenteni egy napkitörésnek tűnő energiahullámtól, ám a kísérlet nem várt következményekkel jár. Bár az űrhajósokat sikerül kimenekíteni, Jean testét megszállja ez a különös energia.
A Földre visszatérve látszólag minden rendben van, azonban a lányban valami megváltozik, és az energiaszintje hihetetlen módon megemelkedik. Erejét immár nem tudja kordában tartani. Időközben a bolygónkra érkezik egy idegen faj, a D’Bari és vezetőjük (Hipp-hopp, jön) Vuk. Céljuk az, hogy a Jean-t kínzó erőt megszerezzék maguknak, ugyanis ez az energia elpusztította a bolygójukat és most új otthont szeretnének szerezni, (nem épp békés úton), a segítségével. Körülbelül ez a két konfliktus képezi a film gerincét és általuk megpedzegeti azt a témát (egyebek mellett), hogy az érzelmi intelligencia mennyire fontos az ember számára, mert hiába van végtelen nagy ereje valakinek, ha érzelmileg nincs eléggé felnőve ahhoz, hogy azt kezelni tudja felelősséggel.
Színészek és karakterek terén az X-Men filmek esetében sokat beszélhetnénk arról, hogy a szereplők közötti kémia hogyan működik, illetve a csoportdinamika milyen fontos, azonban a Sötét Főnix esetében ezek közül szinte egyik sem működik igazán. Ráadásul ez egyértelműen érződött a színészek alakításán is. A barátság és a bosszú tematikája is csak fel-felvillan, azonban rövid időn belül ezek a viszonyok megváltoznak, és a néző csak kapkodja a fejét, hogy ki kivel van és végül is mit akarnak elérni. James McAvoy, mint X professzor továbbra is hozza a kötelezőt, bár úgy érezhetjük, hogy mindezt csak fél tűzön teszi a korábbi filmekhez képest.
Michael Fassbender Magnetója lényegében majdnem egy felesleges szál a filmben, akit bárki mással is lehetne vagy lehetett volna helyettesíteni. Sophie Turner, mint Jean Grey/Sötét Főnix alakítása pedig már-már pocsék, a színésznő ugyanis három arcmimikát variál folyamatosan: vagy gonoszan néz aranyló szemmel, vagy sír, vagy pedig mosolyog, és valljuk be őszintén ez azért egy kicsit kevés ahhoz, hogy egy hihető, árnyalt, belső konfliktusokkal vívódó „gonosz” képében tetszelegjen. Tőle sokkal hidegrázósabb Jessica Chastain, de ez is leginkább csak annak köszönhető, ahogy kinéz, sem pedig a játékának (démonikus hupikék törpike alakváltói képességekkel). A többi szereplő pedig olyannyira gyengécskére sikeredett, hogy 3-4 szereplő egy színházi kamaradarabként jobban előadhatta volna az egész konfliktust. Súlytalanság jellemzi a cselekményt, akárcsak a filmzenét.
Hiába egy Hans Zimmer, akinek a stílusát könnyen felismerhetjük (A Sötét lovag trilógia, Eredet vagy a Csillagok között), azonban ennél a filmnél nem igazán működnek a zenei témák, sokszor úgy érezhető, hogy lényegében két dallamsor csendül fel, amelyeket majdnem a végtelenségig ismételgetnek. Ez kissé „fárasztó”, és pont úgy működik, mint amikor valaki újra és újra meghallgat egy jó számot, de aztán egy idő után unalmassá válik az egész. A többi zenei téma a filmben pedig annyira átlagos, hogy szinte azonnal törlődik is az ember fejéből. Szintén negatívumként róható fel, hogy John Ottman híres X-Men intró zenéje sem csendül fel, és Zimmer még csak kísérletet sem tesz arra, mint az X-men: Az ellenállás vége című filmnél John Powell, hogy valami hasonló zenei témát megpendítsen.
Az utolsó X-Men film távol marad attól, hogy a széria legjobbjaként emlegessük. Bár nem a sorozat legrosszabb filmje, azonban nincs benne semmi olyan, amit már ne láttunk volna más X-Men vagy képregényfilmben, így azt kell, hogy mondjuk, egy igencsak felejthető alkotás készült el, talán feleslegesen. Az a vibe, amit az X-Men: Elsők rettentő jó módon elcsípett, sajnos a folytatásokkal együtt eltűnt az új szériás filmekből, bár ennek talán Brian Singer is az oka (rátok nézek: X-men: Az eljövendő múlt napjai és X-Men: Apokalipszis). A képregény alapanyagból sokkal jobb film is készülhetett volna, vagy a készítők egy másik X-men történettel talán sikeresebb anyagot vihettek volna vászonra. Remélhetőleg az utolsó Fox-féle X-Men film, az Új Mutánsok még tud valamit mutatni, mielőtt az MCU berkein belül újra bemutatkoznak ezek a szuperhősök.
A Marvel képregény rajongói pedig hiába ülik végig a végefőcímet, ezúttal nem fognak bónusz jelenetet látni. A film után maximum némi keserű szájíz marad, amely aztán gyorsan el is felejtődik.
Kiemelt kép: blog.hu