“Semmi sem hasonlítható ahhoz, amit a Mötley Crüe-vel éltem át…” – The Dirt
A Bohém Rapszódia után és még jóval a jelenleg mozikban futó Rocketman előtt a Netflix előrukkolt a The Dirt c. filmmel, amely a Mötley Crüe, a 80-as évek egyik legmeghatározóbb zenekarának történetét hivatott feldolgozni.
Kezdjük azzal, hogy a The Dirt előtt nem igazán ismertem a Mötley Crüe-t. Mindössze annyit tudtam róluk, hogy léteztek, hogy a nyolcvanas évek hajmetál érájának élvonalába tartoztak, illetve, hogy koncertjeiken a dobosuk, Tommy Lee egy hullámvasút-szerű szerkezeten siklik végig dobfelszerelésével, miközben senkitől sem zavartatva játszik tovább. De odáig sosem jutottam el, hogy mélyebben is beleássam magamat a zenekar munkásságába. Aztán szembe jött velem a film előzetese, és valami megfogott benne. Talán a hangulata, talán a képi világa, vagy maga a zene – mindenesetre úgy voltam vele, hogy hajmetál ide vagy oda, nekem ezt látnom kell.
Mielőtt rátérnénk a fimre, nem árt tisztázni egy kifejezést: a glam metal (becenevén hajmetál), nem azonos a glam rockkal. Míg a glam rock alatt olyan (főleg brit) zenekarokat és előadókat értünk, mint a Queen, David Bowie, T. Rex és Slade, addig a glam metal egy Amerikában kialakult irányzat volt, mely a heavy metal és a glam rock keverékének tekinthető. A glam rock egyik fő jellemzője az előadók színpadi megjelenésében, ruházatában keresendő, melyek a korban különböztek a klasszikus hippi/rocker viseletektől. Gondoljunk csak a David Bowie-ra, vagy épp a glam rock amerikai képviselőire (Alice Cooper, KISS). Ellenben a glam metal sajátosságait főként a szövegvilágban (szex, alkohol, kábítószer), a gyors, torzított gitártémákban, a feszes, kemény dobolásban, és az előadókra jellemző hosszú, borzos hajviseletben (innen a hair metal elnevezés) kell keresnünk.
„Korábban a Scorpionst, a Bon Jovit, a Skid Row-t, a Kiss-t menedzseltem. A legnagyobb f*****gokat is átéltem már mindenféle mentálisan beteg emberrel. De semmi sem hasonlítható ahhoz, amit a Mötley Crüe-vel éltem át”
(Harold “Doc” McGhee)
A The Dirt a zenekar (szinte) azonos című biográfiáján alapul, noha a filmnek nem egy olyan jelenete van, amely a valóságban másképp (vagy egyáltalán meg sem) történt. Mindenesetre elég annyi, hogy az említett biográfia 2001-ben jelent meg, 18 évvel ezelőtt, a megfilmesítés gondolatával pedig 2006 (!) óta kacérkodtak különböző személyek és stúdiók. Többek közt olyan nevek, mint a Paramount Pictures, az MTV, de még David Fincher neve is felmerült, mint rendező, azonban a film csak nem akart megszületni. Végül 2017-ben a Netflix megszerezte a filmhez szükséges jogokat, egy évvel később megkezdődött a forgatás, idén márciusban pedig már a premiert várhatta a nagyérdemű.
A Bohém rapszódia esetében egyértelműen telitalálat volt Rami Malek. Az egyiptomi származású amerikai színész a lehető legjobb választás volt Freddie Mercury szerepére. De mi a helyzet a Mötley Crüe esetében? A zenekar tagjai semmiképp sem mondhatóak átlagos figuráknak, egymástól eltérő, mégis valahol hasonló személyiségekről van szó, a bohém és szertelen Tommy Lee-től kezdve, a különc, csodabogár Mick Marson és a “nőfaló” Vince Neilen át, egészen a zenekar agyáig, a hányatott sorsú, démonaival küzdő Nikki Sixx-ig. Úgy gondolom, egyértelmű volt, hogy a film sikere a forgatókönyvírók mellett azon múlik majd, hogy sikerül-e megfelelő személyeket találni a szerepekre.
És azt hiszem, sikerült.Már említettem, hogy a The Dirt előtt abszolút nem voltam képben a Mötley Crüe-vel, azóta viszont jobban beleástam magam a zenekar életébe, és ennek tükrében állíthatom, hogy a Bohém rapszódiához hasonlóan (ahol a Queen többi tagjának esetében is parádés volt a szereposztás) itt is sikerült megtalálni a megfelelő arcokat.
Kezdjük a talán legismertebb személlyel: Ivan Rheonnal. Mick Mars szerepében a Trónok Harca Ramsay Boltonját láthatjuk, aki a népszerű fantasy sorozat egyik legemlékezetesebb antagonistájaként volt említhető. A Mötley Crüe gitárosát alakító színész a valóságban is zenész, és nagyon jól hozza Mick Mars kissé cinikus, különc karakterét. A zenekar alapítóját, a basszusgitáros Nikki Sixx-et Douglas Booth, míg a frontember Vince Neilt Daniel Webber alakítja. Noha utóbbit sok kritika érte, úgy gondolom, bőven elfogadható alakítást nyújtott. Számomra viszont kétség kívül Colson Baker vitte a prímet, aki a zenekar dobosát, Tommy Lee-t alakította a filmben. Na de kicsoda Colson Baker? Bevallom, leesett az állam, amikor megtudtam, hogy a szóban forgó személy egyenlő a rap szakmában működő Machine Gun Kellyvel. Felesleges lenne hosszú mondatokban elemeznem az ő játékát, elég rákeresni Tommy Lee-re az interneten, és utána megnézni a filmet, hogy nyilvánvalóvá váljon: kis túlzással kiköpött mása a dobosnak, és bár nem ez volt a rapper első filmje, a The Dirt által egy eddig ismeretlen oldalát ismerhettük meg.
A film első első fele a klasszikus sémára épül, azaz röviden bemutatásra kerül a zenekar tagjainak élete. Tanúi lehetünk főszereplőink kezdeti próbálkozásainak, látjuk, hogyan keresztezik egymás útjait, és velük együtt mi is átéljük a kezdeti nehézségeket. A film másik fele már korántsem ennyire egységes, főleg az időkezelés terén találhatunk kivetnivalót, valamint néhány jelenet kidolgozatlannak tűnik, amely a rajongók számára keserű szájízt adhat.
A The Dirt természetesen korhatáros besorolású (18+), ami nagyban megkönnyítette a készítők dolgát. Ennek köszönhetően nem kellett finomkodni, és nagyjából vissza lehetett adni a zenekar mindennapjainak hangulatát. Bár bizonyára nem fért bele minden, több, a Mötley Crüe szempontjából ikonikus pillanat és jelenet került bele a filmbe, így például megelevenednek előttünk a féktelen tivornyák, az orgiák, a turnékon elkövetett szó szerinti őrültségek, és minden más ámokfutás, amely a banda nevéhez köthető. De olyan jelentősebb mozzanatokat is felvonultat a film, mint Tommy Lee esküvője, az ikonikus Looks That Kill c. dal videoklipjének forgatása, vagy éppen Vince Neil autóbalesete és a zenekar mélypontra jutása. A The Dirt tehát nem csak játék és mese, hanem a igyekszik realista (is) maradni, így a komolyabb hangvételű részeknél sikerült néhány nagyon erős (már-már megindító) jelenetet is letenni az asztalra.
Szóval, kinek is ajánlott ez a film? Röviden: mindenkinek, aki szereti a zenés filmeket és azok sajátos hangulatát.Kicsit bővebben: ha ismered, szereted, odáig vagy a Mötley Crüe-ért, akkor nem kérdés, hogy megnézd. Ha csak ismerős a nevük, de szívügyed a nyolcvanas évek, a hangulat és a miliő végett bűn lenne kihagyni a filmet – főleg, mert egy másik legendás zenész is feltűnik a filmben, aki állítólag nem emlékszik a nyolcvanas évekre.
És mi van azokkal, akik számára teljesen ismeretlen a Mötley Crüe név? Nos, én magam sosem voltam oda az amerikai, nyugati parti hajmetál bandákért, de a Mötley Crüe őszintén szólva kellemes csalódás volt számomra. A film ugyan nem tökéletes, de úgy vélem, egy könnyed, laza és szórakoztató darab, amely remekül ragadja meg a nyolcvanas évek hangulatát, megfűszerezve mindezt a Mötley Crüe legnagyobb slágereivel.