Lady Gaga (rejtélye) Las Vegasban

Hihetetlen, hogy egy Lady Gaga fellépés mennyi érzelemtöbbletet képes felszabadítani. Aki volt Gaga-koncerten, az átélhette, hogy már a helyszínnek van egyfajta vizuális és kinetikus aurája. Az utánzás sztártestekre irányuló vágya azonnal körülvesz az extrém jelmezekben tobzódó heterogén csoportokban, és máris látható, hogy ki-ki a popikon melyik arcával próbál azonosulni, ami persze majdnem lehetetlen.
Egy Gaga-show minden réteget és korosztályt, minden nemet és színt megmozgat, itt érezhető igazán, mekkora összetartó erő lehet a popkultúra. A színpad elé érve aztán robbanásig feszültté válik a légkör, és amikor beindul a buli, akkorát dörren a világ, hogy az ember elfelejt lélegezni is. Pár nappal ezelőtt ért véget Lady Gaga Enigma című produkciójának második szakasza egy New York-i fellépéssel, s ez jó alkalom arra, hogy röviden összegezzük a siker egy részének titkát.
Egy Gaga-koncerten olyan multimediális térbe kerül a közönség, melyben az érzékelés többszörös felosztása valósul meg, újabb és újabb alakváltások követik egymást, a színpad úgy konfigurálódik, mint egy élő organizmus, a koreográfia számos hangnemi váltást tartalmaz, a show egésze mégis átfogó élményt nyújt, nem hull integrálhatatlan darabokra, ugyanakkor nem képez le egy mindenek felett álló esztétikát. A belső utalásrendszer összetartja a dalokat, a széttartó jelleg pedig abban nyilvánul meg, ahogyan az előadás kezeli a művészet, az identitás, a popkultúra és a divat jelenségeit. A közönség nagyon széles reakciórendszert futhat be a hangzás, a szöveg, a látvány és az elrendezés alapján, ami annak is köszönhető, hogy Gaga minden egyes alakítása eltervezett, stilizált; de olykor teret enged a spontaneitásnak is.
A zenei dramaturgiára mozgó testek összjátékában tehát minden mozdulatnak, rezdülésnek precízen meghatározott funkciója van, még a banális és neutrális elemeknek is. Ami máshol pusztán díszlet és dekoráció, öncélú ornamentika, az itt új értelmet nyerhet, bekapcsolódik, belesodródik az éppen történő popművészet áramába. Az ebből adódó szereprepertoár rendkívül széles körű, a Gaga által használt elemek nagy része ismerős a popkultúrából, az összhatás mégis originális. Az arc-, maszk-, tükör- stb. képek variálása a performatív én és a nyelvi (hangzó) tér megsokszorozását idézi elő, mely a szerepeknek az előadótól való elválasztását, de ennek a szétcsatolásnak az időlegességét is előhívja. Ezért Gaga szerepekre bomlik, a szerepek mögül azonban folyton elő is bukkan. Ha ez a kettősség ugyanabba az alakzatba íródik bele, felerősödik a parodisztikus jelleg, ami végül ahhoz vezet, hogy Lady Gaga magát a sztárszerepet (és minden velejáróját) teszi reflektálttá.
Az Enigma szerkezete a művésznő The Monster Ball Tour című produkciójára emlékeztet. A kerettörténet itt egy idegen alakja köré szövődik, aminek nem az a funkciója, hogy komplex interpretációkat hívjon elő, hanem dramaturgiai szerepe van. Erre a vezérfonalra a vizuális háttérből, az animációból, a színpadképből és a dalok közötti/alatti párbeszédekből, illetve a művésznő közönséghez intézett szólamaiból következtethetünk. A zenei anyag természetesen újrarendeződik a show menetében, ugyanakkor az életmű legfontosabb darabjai is elhangzanak (pl. Just Dance, Poker Face, Paparazzi, The Edge Of Glory, Born This Way, Alejandro, Bad Romance, illetve az improvizatív részben a You And I vagy a Million Reasons). Hát igen, Gagának annyi slágere van, hogy mindig van mihez nyúlni, inkább arra kell figyelni, hogy az új koreográfia is élénkítse a dalt. A vizuális kivitelezés szempontjából érdekes, hogy a koncertplakátra többek között a Dance In The Dark utal vissza Gaga és a táncosok jelmeze alapján.
A The Monster Ball Tour Madison Square Gardenbeli állomásán a posztapokaliptikus buli a Dance In The Darkkal kezdődött. Abban a kontextusban a kettős életet élő médiasztárok identitása összeolvashatóvá válik a városi kultúra bemutatótereként funkcionáló színpadképpel, egymásba csúsztatható, s ezzel Gaga arra a hasadtságra reflektál, hogy a személyes vívódásokat és a nyilvános képet a tömegmédiában mesterségesen kettéválasztják, és távol tartják egymástól. Az Enigmában viszont teljesen mást látunk, a színpadkép és az előadás nem pusztán illusztrálja a hibrid női testre vonatkozó dalszöveget, nem törekszik az előzmények reprodukálására, hanem újabb réteget visz fel azokra. Az élő show ily módon újrapozícionálja az érzékeket, a táncosokkal körülvett Gaga pedig a testi elrendezésen, illetve a harsány jelmezen keresztül újraépíti, de részben el is téríti a Dance In The Dark eredeti üzenetét: a nők szépségek és szörnyetegek is lehetnek egyszerre.
Ha átéljük az Enigmát, a végére valószínűleg már csak egyetlen kérdés marad: hogyan lehet a Shallowt (az Oscar-díjas duettet) egy ilyen kétórás show végén így előadni? (Amikor Bradley Cooperrel énekli Las Vegasban, frenetikus hatású.) És persze az is kérdés, hogy meddig fog ez a dal záró pozícióban maradni, hiszen ha Gaga elkezd intenzívebben dolgozni az új albumán, akkor valószínűleg a friss szerzeményeket bele fogja tenni az Enigma repertoárjába. Ősszel folytatódik a show, a harmadik szakaszban a Jazz & Piano és a Best of váltakozása megmarad, de Gaga mindig tartogat meglepetéseket. Ez a rajongói egy részének „katasztrófa”, mert ebből következően Gaga ugyanazon produkcióját nem elég egyszer látni. A váltakozó moduloknak köszönhetően a koncert önmagával sem azonos. De Lady Gagát éppen ezért a komplexitásért érdemes folyamatosan tanulmányozni.