Nem találja a válságból kivezető utat a szlovákiai magyar politika. Az utóbbi hónapokban, miután mindenki számára egyértelművé vált, hogy 2020-ban egyáltalán nem biztos sem a Híd, sem az MKP parlamenti bejutása, ismét napirendre került az összefogás varázsszava. Egyéb sajnos nem nagyon történt.
Gondolat nincs, és tettek sincsenek. Túlélési ösztönök hajtotta kapálózás van. Miközben az országos politikában egyre többen ismerik fel, hogy a megújulás akkor működőképes, ha valós tartalom hordozója, a Híd és az MKP nem hogy a valós tartalomig, de a megújulás üzenetéig sem jutott el. Egyedül az összefogás varázsszaváig. Az már 1998-ban is bejött, mondják az MKP politikusai. Arról mintha megfeledkeznének, hogy 1998-ban Vladimír Mečiar kiépülőben lévő diktatúrája ellen fogtak össze a pártok és a választók. Az MKP most egy sokkal előrehaladottabb autokrácia hű támogatója, és szorgalmasan tanulja el tőle a módszereit és retorikáját. Ebben pedig, ezekben a módszerekben és retorikában nem fejlődésről és integrációról van szó, mint a Mečiar-ellenes ellenzéknél 1998-ban, hanem elzárkózásról, hatalomkoncentrációról és különutasságról.
Mintha azt is elfelejtenék, hogy az 1998-as Mečiar utódját Robert Ficónak hívják. Sokan leírták már őt az elmúlt bő egy évben, de a tervezett magyar összefogás erősebbik játékosa, a Híd volt az, aki mindvégig megtartotta. Igaz, hogy segített őt leváltani a kormányfői posztról, és nem küldte el alkotmánybírónak Kassára (ekkora népharaggal nem mert szembenézni a Híd), ám mindent megtett azért, hogy pártja hatalmon maradhasson. Az a párt, amelynek módszerei és retorikája mindent képvisel, csak a fejlődést és az integrációt nem. (Felejtsük el Peter Pellegrini mesterkélt mosolyát, gondoljunk inkább üres szavaira, bárgyúságára, következetlenségére és legfőképp arra, hogy az elmúlt egy évben egyetlen saját gondolattal sem állt elő ennek az országnak a jövőjéről. Közben pedig ő lenne a végrehajtó hatalom feje.)
Miközben az országos ellenzék komoly építkezésbe fogott (gyakorlatilag húsz éve nem láttunk ilyen mozgolódást), olyan emberek bukkannak fel, akiknek nemcsak eredményeik vannak, hanem határozott és átgondolt terveik, stábjuk, hátországuk, ezalatt a mi politikai „elitünk” nem tud mást felmutatni elcsépelt lózungokon kívül, amelyek közül a legunalmasabb és legfárasztóbb az összefogásé. Miközben mást sem bizonygattak számunkra az elmúlt években, mint hogy a magyar közösség számára a „magyar képviselet” több kárt okoz, mint amennyi hasznot termel. Mert persze azért volt haszon is, ezt igazából senki nem vitatja: óvodák, kisiskolák, kultúra, miegymás. A Smer és a Fidesz is rengeteg ilyen alamizsnát osztogatott.
A nagy és jól szervezett pártok sok embert meg is tudnak hülyíteni az ilyen kis trükkökből épített stratégiáikkal. A magyar „elit” viszont egyrészt képtelen annyi alamizsnát szétosztani, hogy abból elég választó jóllakjon, másrészt nincs kapacitása erre kommunikációs stratégiát építeni. Sokkal jobban tenné, ha egyszerű, világos és értelmes üzenetekkel állna elő, amelyekből érthető lenne, hogy van gondolata a jövőről. Mármint a választókéról és nem annak a bizonyos „magyar képviseletnek” a jövőjéről, amiről annyit beszélnek. Mert rájöhetnének végre, a választónak nem az a fontos, hogy mennyi költségvetési támogatás fog befolyni a pártkasszákba, és hogy lesz-e olyan frakcióiroda a parlamentben, ahol magyar titkárnő főzi a kávét.
Ha mégis létrejön az a bizonyos „választási mozgalom”, amelyet jókora, persze felülről tudatosan táplált félreértelmezéssel az 1998-ashoz hasonlítgatnak, és amely fő szervezői az MKP és Világi Oszkár, még az is lehet, hogy a szlovákiai magyarok jelentős része támogatni fogja, hiszen a szlovákiai magyarok jelentős részének mintha mindegy lenne, ahogy az MKP és Világi Oszkár fő szövetségese, Orbán Viktor épp a békés Európa szétverésén fáradozik. Az pedig, hogy az Orbán egyik fő szövetségesét, Ficót támogató Híd végül részt vesz-e ebben a történetben, a lényeget, a valós eredményeket tekintve tulajdonképpen alig számít valamit. Még akkor is alig számít, ha végül ez a bizarr konstrukció beevickél a parlamentbe. Semmiféle garanciát nem látok arra, hogy ez a bizonyos összefogási mozgalom az első adandó alkalommal nem bólint rá Robert Fico 2020-as koalíciós meghívására. Ezt pedig még csak nem is azért mondom, mert bárkit el akarnék tanácsolni bármiféle összefogástól. Inkább csak a keserű realizmus mondatja velem. A keserű realizmus, amely abból fakad, hogy az összefogás építgetői évek óta nem állnak ki a nyugati demokratikus értékrend olyan alapvető elemei mellett, amelyeket az 1998-as koalíciós párt legalább még hihetően tudott képviselni. És a magyar választók fel is sorakoztak mögé – ez már ki van próbálva. Persze most más idők járnak, és a mi „elitünk” is a posztfaktualizmus hullámai között lubickol. Csak még ez se megy neki úgy, mint a nagy játékosoknak: a Híd is, az MKP is jelentős részben abba bukik bele, hogy milyen ügyetlenül hazudik; lásd Bugár Béla hírhedt „harmadik mondatát” vagy épp a sorosozós sajtóra támaszkodó MKP részvételét a „Soros szervezte” tüntetéseken. Az igazán nagy játékosok azért engedhetik meg maguknak az ilyen hazugságokat, mert a hatalmukra támaszkodhatnak, és így építhetnek ki a valóságtól független alternatív világokat (lásd a magyar közmédiát, a rezsicsökkentést, a Smer-féle „szociális csomagokat” stb.). A mi kis játékosaink pedig, akik beálltak a nagyok mellé, elhitték, hogy együtt dübörögnek velük.
A teljes megújulás vágyáról és reményéről illene beszélni még a végén, de légvárakat ne építsünk. Nincs kilátás, mozgás helyett csak zénóni illúziók között élünk. Ami persze csak akkor igaz, ha nem dugjuk ki a fejünket kis bűzös pocsolyánkból. Ha majd végleg kiszárad, úgysem lesz más választásunk.
A szerző író, az Új Szó korábbi főszerkesztője
