A materiális lánytól Madame X-ig (Madonna)

Júniusban került a boltokba Madonna Madame X c. CD-je, és azonnal a Billboard slágerlista élén landolt. Ebből az alkalomból – messze a teljes képtől – érdemes feleleveníteni a popikon néhány nagy dobását.

Madonna a ’80-as évek elején kezdett befutni, és 1985-ben a tömegmédia már a „Madonna-imázs” kifejezést ismételgette, amiből az énekesnő hallatlan tőkét kovácsolt. A videók, a magazinok, a toplisták, a rádió és a tévé lehetővé tette, hogy egy hírességet folyamatosan népszerűsítsenek, s az emberek ennek köszönhetően mindenhol ugyanazzal az arccal találkozhattak. Madonna volt az egyik, aki elsőként megértette a média átütő szerepét, és azt, hogy megfelelő médiastratégiával a figyelem homlokterében lehet maradni. A popkultúra ma már elképzelhetetlen az ilyen típusú gondolkodásmód nélkül.

Másrészt Madonna igen hamar rájött arra, hogy ha tudatosan építi fel az életművét (ami kezdetben nem volt könnyű, mert az elismerés nem jött azonnal), akkor azzal keltheti fel újra és újra maga iránt a figyelmet, ha jól elkülöníti egymástól az egyes szakaszait. Az elkülönböződést pedig az teszi hangsúlyossá és látványossá, ha a művésznő időnként átváltozik. Ezt a személyiség- és művésztípust bátran nevezhetjük skatulyaszökevénynek. Eddig a pillanatig a popkultúrában inkább arra törekedtek az előadók (és rengetegen ma is így tesznek), hogy állandósítsák és nyomatékosítsák identitásukat. Madonna viszont ennek az ellenkezőjével ér el csúcshatást: képlékennyé teszi a szubjektumát, x évente megújul. S ebben kapóra jön neki a média, amely fokozza a küszöbhelyzet előtti várakozást.

A médiastratégia azonban másra is kiterjedt. Madonna 1992-ben publikált egy könyvet, amely úgy nézett ki, mint egy hanglemez, a címlapján pedig ez állt: S E X. A könyv a popdíva Erotica c. lemezének a megjelenését kísérő profi reklámkampány része volt. A Warner Books minden idők egyik legsikeresebb piacszerző intézkedését alkalmazta, amikor a könyvből keveset nyomott (kb. a megrendelések felét), ami azonnal megnövelte a keresletet, és a könyvből pár hét alatt elkelt egymillió példány. A szexuális játékok széles skáláját felvonultató provokatív kiadvány odavágott a kukkoló fogyasztói társadalomnak, a popikon viszont ezzel elérte, hogy a test és a hang mentén felhasadt identitása ne legyen összeállítható egy egésszé.

A 80/90-es években Madonna többfelé is eltávolodott a Boy Toy stílustól, miközben zenei produkciói bizonyították, hogy megállják a helyüket a diszkókon kívül is, illetve a kultikus Material Girl után azért megjelent nála egyfajta komplexebb zenei látásmód is. 1998-ban kijött Madonna hetedik, Ray of Light c. paradigmaváltó albuma, melynek nyitódarabja a Drowned World/Substitute for Love című popballada, majd 2001-ben Madonna Drowned World címen hirdette meg soron következő turnéját. Az első előadásra 2001. június 9-én került sor Barcelonában, a Palau Sant Jordi stadionban, 20 000 ember előtt. Ez biztosan poptörténeti jelentőségű adat, a produkció káprázatos látványától ugyanis mindenkinek tátva maradt a szája.

Madonna produkciója a dizájnváltásokra épülő színpadias koncertelőadás mintadarabjává vált. A dalokat keretbe foglaló négy színpadkép és a koreográfia – mely öt egység, ha a gettóelemet a koncert végén önállóként kezeljük: Neo-Punk, Geisha/Anime, Country/Western, Latin/Gypsy, Urban/Pimp – itt már túlmutat azon az uralkodó trenden, mely monomediális bemutatóként a zene centrális szerepére épült. „Nem azért megyek el egy koncertre – fogalmazta meg Madonna –, hogy azt figyeljem, valaki csak áll a színpadon és zenél. Arra vágyom, hogy minden érzékszervemet elkápráztassa.”

Csak egyetlen jellemző példa. A Drowned World show második felvonásában felcsendül a Frozen, a Ray of Light legnagyobb sikerdala. Madonna megjelenik a színpad közepén egy 16 méter fesztávolságú fekete kimonóban. A vörös megvilágításban piros ruhás táncosok mozgatják a ruhaköltemény ujjait, amely a dallamnak megfelelően hullámzik és fehér fénnyel írt alakzatok mozognak rajta. Az előadóból csak egy éneklő száj látszik. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy ebben a jelenetben Madonna elsősorban látványkonstrukcióként adott. A médiumok együttesébe belesimul a zene, és fordítva, a mozgás és a vizualitás a hangot követi, de úgy, hogy minden médium önállóan is közvetít valamit, megosztva a nézői figyelmet a különböző érzéki tartományok mentén. Ez a látásmód jelenleg is összeköti a popzene színpadi változatait, megfigyelhető például a Rebel Heart Tour szerkezetében is.

Ugorjunk vissza a jelenbe. A Madame X Madonna sokadik arcát mutatja (a borítón remekül megkomponálva Frida Kahlo-szerűen). Az ötvözet több zenei irányzatból áll össze (latin, trap, art pop), kiváló előadókat vonultat fel (Maluma, Quavo, Swae Lee, Anitta), három nyelven (angol–spanyol–portugál) szólal meg, számos olyan utalást tartalmaz, amely a kompozíciót más kontextusok felől is hallgathatóvá teszi. Ez a stíluspluralitás ugyanakkor jól áll Madonnának, remekül illik a kaleidoszkópszerűen szerveződő életműbe. Merthogy ez sem tekinthető identikus folytatásnak. Madame X pontosan olyan messze van a szűzies Madonnától, mint Frida Marilyntől…