Fektessünk régiségbe – avagy mennyit (nem) érnek gyűjteményünk darabjai

Munkám során számtalanszor találkoztam a kérdéssel, hogy mennyire éri meg régiségbe fektetni. A műtárgyakkal való kereskedelem globális szinten virágzik, a világ 10 legdrágább képének összértéke több mint 2,4 milliárd dollár, miközben mind a tíz képet 2011 után adták el. A világ legdrágább képét, Leonardo da Vinci Üdvözítőjét (Salvator Mundi) 2017-ben  450 millió dollárért vették meg. Felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy aki bevásárol régiségből, annak csak hátra kell dőlnie, keresztbe tennie a kezét, felraknia a lábát, hiszen biztosított számára az út a gazdagság felé.

Nézzük hát meg egy kicsit közgazdász szemmel a dolgokat

Tavaly a régiségkereskedők jó évet zártak: a különböző régiségek értéke átlagosan 9 százalékkal nőtt. Leginkább a whiskey ára szaladt meg, átlagosan 40 százalékkal lettek drágábbak a gyűjtők számára érdekes példányok. A MaCallan Distillery két, 1926-os évjáratú whiskey-je például rekordot döntött: az egyik 700 ezer fontért, a másik kerek egymillió fontért kelt el az év végén egy-egy aukción. Mélyebbre kellett nyúlniuk a zsebeikben a numizmatikusoknak is: az érmék árai átlagosan 12 százalékkal növekedtek. 2018 augusztusában a világ harmadik legdrágább érméje kelt el: egy nikkel 5 dollárcentes 1913-ból 4,56 millió dollárért.

A burgundi borok is szárnyaltak, tavaly 33 százalékkal növekedett az értékük, így öt év alatt megduplázódott a vételáruk. Az árakat főleg a korábbi évek gyenge termése és az ázsiai gyűjtők érdeklődése verte fel.  A képzőművészeti tárgyak értéke kb. 9 százalékkal drágult – 2017-hez képest ez visszaesés, hiszen akkor a 12 hónap alatt 21 százalékot mentek az árak felfelé.  Az autóveteránok árai többé kevésbé stagnáltak – ezen a piacon 2 százalékos növekedés figyelhető meg.

Intő jelek

Ám a sok pozitív jel ellenére nem árt elfeledkezni arról, hogy a régiségpiac egy nagyon specifikus piac, ahol a mindent az adott év trendjei diktálnak. Ami ma divatos, az holnap már nem biztos. Az autóveteránok például 2012 és 2016 között szárnyaltak, aztán akik akkor bevásároltak, gyorsan túl is adtak haszonnal a befektetéseiken. 2017-ben példual az érmepiac esett, főleg a digitális pénzek szárnyalása miatt – ha emlékezünk a bitcoin akkor hasított felfelé, és senki nem akart klasszikus pénzérméket vásárolni.

Ám a legeslegnagyobb probléma ezekkel a tárgyakkal az, hogy a régiség likviditása, azaz pénzzé tehetősége kicsi. Képzeljük el, hogy a nagymama ránkhagy egy komoly, masszív tölgyfából készült ónémet szekrényt. A becsüs becsüs több ezer euróra becsül fel. Mi ujjongunk, hogy micsoda kincs, ám éppen a skandináv minimalizmus hasít a lakberendezésben, és gyorsan szabadulnánk is tőle, mert amúgy is kell a pénz a fürdőszoba felújítására.

Viszont amint említettük, óriási masszív bútorok éppen nem felelnek meg a divatos lakberendezési irányzatnak, éppen ezért a kutyát sem fogja érdekelni, hogy mit mondott a becsüs. Választhatunk, hogy bagóért eladjuk, vagy még kerülgetjük jó darabig, és a fürdőszobára inkább hitelt veszünk fel.

Ha már a szekrényekről volt szó, az antik bútorok piaca konkrétan stagnált 2018-ban, és ha az elmúlt 10 évet nézzük, egyharmaddal csökkent az értékük. A kínai vázák és kerámiák sincsenek éppen a topon, ahogy pl. az ékszerek adásvételi ára is csökkent átlagosan 5 százalékkal.

A szocializmus alatt nagy divat volt a különféle porcelán csecsebecsék összekuporgatása a lakásban. Mivel az a nemzedék, akik ebben értéket láttak, az lassan kezd kihalni (a mostani klasszikus nagymamák-nagypapák nemzedéke), az örökösök pedig szabadulnának a giccses balerináktól, ezért nagymennyiségű teljesen egyforma szobrocskák árasztják el a régiségpiacot (nézzétek csak meg pl. a Bazos.sk hirdetőoldalt). És a piac törvényei megkerülhetetlenek: ha nagy a kínálat, ám alacsony a kereslet, az árak elindulnak lefelé. Ha az inflációt is hozzácsapjuk a vételárhoz, egyáltalán nem biztos, hogy a rózsaszín porcelán, amit a dédi olyan féltve őrizgetett, “mert az érték”, olyan fenomenális befektetés.

Akik pórul jártak

Egy konkrét esetről mesélnénk a “hogyan szivassuk meg magunkat egy impulzusvásárlással” kategóriában egy kép kapcsán: ez pedig nem más mint Boris Sirka kortárs szlovák művész enyhén obszcén képe, amit 2003-ban 37 ezer koronáért adtak el egy aukción (ami ha belegondolunk 16 éve bizony nem egy elhanyagolható összeg volt!) – 25 ezer koronával magasabban mint a kikiáltási ára. Pár évvel később mikor már szabadulni szeretett volna tőle a boldog tulaj, nem meglepő, hogy egy jelentkező sem akadt érte.

Emlékezzünk vissza: gyerekkorunkban sokan gyűjtöttünk valamit – képeslapot, bélyeget, porcelánt, telefonkártyákát stb. Képesek voltunk ebbe nem kis összeget áldozni, és biztosan elhangzott párszor az a mondat: ez egyszer még sokat fog érni. Amikor  egy-egy idősebb családtag halála a rokonok beviszik a gyűjteményt felbecsültetni az esetek 99 százalékában jön a hidegzuhany: a nagypapa bélyegei semmit se érnek.

Mindezzel arra szeretnénk rávilágítani, hogy érmékben, helyi no name festők képeiben, Herendi porcelánban ne a megváltást lássuk a nyugdíjaséveinkre. A művészetbe nem a nyugdíjmegtakarításunkat, a hathavi tartalékunkat vagy a gyerek egyetemre szánt pénzét kell fektetni, hanem csakis azt, amire végképp nincs szükségünk, csupán kedvtelésből szeretnénk elkölteni.

Vásároljunk ilyeneket, ha tetszik, kedvünk tartja, megtehetjük, és egyáltalán nem zavar, ha évek múlva a felét sem fogja érni. A nyugdíjra pedig teljesen más módon kell takarékoskodni. És igen, van olyan, hogy egy, évtizedekig a padláson porosodó képről, melyet valaki fillérekért vásárolt meg az ócskapiacon, kiderül, hogy egy elismert festőóriás rég elveszettnek hitt műve. Ahogy az is előfordul, hogy valaki elviszi az Eurojackpot 90 millió eurós főnyereményét. De lássuk be, nem ez a mindennapos.