Élő és halott kémek, avagy ektopunk finn módra

Hannu Rajaniemi neve nem ismeretlen a magyar SF-olvasók előtt, hiszen a finn szerző kiváló Jean le Flambeur-trilógiája (Kvantumtolvaj; Fraktálherceg; A kauzalitás angyala) már egy ideje magyarul is olvasható. A Rajaniemi-rajongók örömére az író 2018-as Summerland című regényének magyar megjelenésére sem kellett sokáig várni. Az Öröknyár az idei Könyvhétre jelent meg a Gabo Kiadó gondozásában.

A regény egyaránt bizonyítéka Rajaniemi kísérletező kedvének (és tehetségének), valamint a spekulatív fikcióban rejlő potenciálnak. A cselekmény 1938 októbere és 1939 januárja között játszódik egy alternatív Európában, egészen pontosan egy olyan világban, ahol az élők és a holtak birodalma között – egy találmánynak köszönhetően – megvalósult a kommunikáció, sőt bizonyos értelemben az átjárás is. Ebben a világban az élet és a halál küszöbét átlépő lelkek – amennyiben rendelkeznek jeggyel – nem fakulnak ki, azaz nem tűnnek el a semmiben, hanem egy túlvilági helyre, Öröknyárba kerülnek, ahonnan ektofon segítségével tarthatják a kapcsolatot az élőkkel, de médiumok révén akár vissza is térhetnek az élők világába. Egyszóval egy olyan világban járunk, ahol teljesen normális, ha egy újság főcíme így hangzik: „LENIN KÍSÉRTETE BÉKETÁRGYALÁSOKAT JAVASOL”.

Ha feltennénk a kérdést, hogy mely szakmákban lennének a holtak eredményesebbek az élőknél, a kémszakma egészen biztosan rajta lenne a listán. Nem meglepő tehát, hogy a regény alapvetően egy kémtörténet narratívájára épül. Az angol és a szovjet titkosszolgálat ügynökeinek intrikáiba csöppenünk, miközben a háttérben zajlik a spanyol polgárháború, és kitöréssel fenyeget egy újabb világméretű katasztrófa. A két fő nézőpontkarakter (az élő Rachel és a halott Peter) egyaránt kémek, akik igyekeznek az általuk képviselt nagyhatalmat előnyhöz juttatni egy grandiózus játszmában. Bár mindkettejük háttértörténete részletesen megrajzolt, a regény fő erénye nem a szereplők vívódásaiban és nem is a cselekményben rejlik, hanem az elképesztő világépítésben.

Az író – a korábbi regényeiben is alkalmazott eljárást követve – fokozatosan adagolja az információkat, nem egyszer az olvasó képzeletére bízva bizonyos részletek konkretizációját. Nem írja le részletesen, hogy milyen például az ektotank, a nüktoszkóp, a desztillált életenergia, vagy hogy hogyan néznek ki az éterbestiák, az Elnyelők vagy a Szovjetuniót irányító kollektív szupertudat, a Jelenvaló. Ez a szándékos homály azonban nagyon jót tesz a könyvnek; egyrészt az események megértésére egyáltalán nincs hatással (vagy legfeljebb minimálissal), másrészt kellő sejtelmességet kölcsönöz a történetnek. Egyedül talán csak a regény végén szóba hozott Elnyelők kapcsán lehet némi hiányérzetünk, hiszen olyan entitásokról van szó, amelyek alapvető módon befolyásolják a regénybeli világ működését. Az ő szerepük feltehetően majd a folytatás(ok)ban válik világosabbá. (Rajaniemi egy interjúban elárulta, hogy egy trilógiára kötött szerződést a Gollancz kiadóval.)

A világépítés mellett érdemes még egy olyan mozzanatra felhívni a figyelmet, amely nagyban hozzájárul az Öröknyár komplexitásához. A regényben többször szóba kerül a hazug paradoxonának nevezett jelenség, amelynek lényege, hogy ha egy hazug kijelenti, hogy hazudik, akkor nem dönthető el, hogy hazudik-e vagy igazat mond, hiszen mindkettő érvényes: hazudik, mert hazug, és igazat mond, mert azt állítja, hogy hazudik. Az író egy Unschlicht nevű karakter révén mutatja be, hogy ennek a paradoxonnak milyen szerepe van a regény világépítése szempontjából. Unschlicht rámutat arra, hogy a matematikában elkerülhetetlen az önmagába záródó paradoxonok létezése, ez azonban nem a logika csődjét jelenti, hanem egy további lépést tesz szükségessé, amely „újabb paradoxonok örökké elágazó ágszerkezetét” hozza létre. A hazug paradoxona tehát nem azt jelenti, hogy a matematika használhatatlan, hanem azt, hogy végtelen. „Ez pedig igaz volt, nem csupán az élők vagy Öröknyár világában, hanem minden lehetséges világban.”

Rajaniemi új regénye – akárcsak az előzőek – kihívás elé állítja az olvasót. A viszonylag egyszerű történet mögött nemcsak egy izgalmasan felépített világ vár felfedezésre, hanem egy sajátos látásmód is, amely a heterogén elemek összeillesztéséből táplálkozik. Az Öröknyárban a legkülönbözőbb műfaji elemek – alternatív történelem, kémtörténet, thriller, ghost story – keverednek és állnak össze valami bizarr egésszé, amelyet az író az ektopunk szóval jellemzett (ahol az ekto- előtag az ektoplazmára, a -punk utótag pedig a steampunkra utal). Annak, aki nem riad vissza a különböző helyekről származó elemek szokatlan kombinációjától, és nyitott az eredeti világépítésre, továbbá örömét leli a finom részletek felfedezésében, az Öröknyár bátran ajánlható.

(Hannu Rajaniemi: Öröknyár, ford. Juhász Viktor, Gabo Kiadó, Budapest, 2019)