83 éve kezdődött a híres berlini olimpia

1936. augusztus 1. és 16. között rendezték meg a XI. nyári olimpiai játékokat, melynek a német főváros, Berlin adott otthont. Noha az eseményt a nemzetiszocialisták elsősorban propagandacélokra használták, a berlini olimpia több dolog miatt is emlékezetes maradt.

Ez volt az első olimpia, amit a televízióban is közvetítettek. Ekkor kerültek be a játékok közé olyan sportágak, mint a kosárlabda, kézilabda vagy a kajak-kenu. 1936-ban még voltak művészeti versenyek, így a klasszikus sportok mellett olyan kategóriákban is osztottak érmet, mint irodalom, zene, festészet, építészet és grafika. Magyarország pedig a házigazda németek és az USA mellett a harmadik legsikeresebb ország volt. A magyar rádió is ekkor tudósított először az olimpiáról, Pluhár István riporter mind a tíz magyar aranyat élőben közvetítette.

De miért pont Berlin?

1894-ben megalakult a Nemzetközi Olimpia Bizottság (NOB), melynek alapítói szerették volna újjáéleszteni az ókori játékokat, remélve, hogy az olimpiai eszme által a nemzetközi kapcsolatok is javulhatnak. Az első újkori olimpiára 1896-ban, Athénban került sor.

A NOB 1927-ben döntött úgy, hogy az 1936-os játékok rendezési jogát Berlinnek ítéli. A döntésben szerepet játszhatott az is, hogy a húszas évek második felében Németország kezdett kitörni az első világháború utáni elszigeteltségből és újra az európai politika teljeskörű tagjává válni. A döntést a NOB 1931-ben megerősítette, ekkor úgy nézett ki, semmi akadálya a berlini olimpiának.

1933-ban azonban a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt került hatalomra, Adolf Hitler pedig Németország kancellárjaként hozzálátott, hogy a weimari rendszert felszámolva Németországot egypárti diktatúrává formálja át.

Bojkott és polgárháború

Hitler hatalomra kerülését követően a nyugati demokráciákban, főként az USA-ban egyre inkább felmerült a berlini olimpia támogatásának erkölcsössége, melynek hatására aztán különféle mozgalmak indultak az esemény bojkottálására. Noha Németország ígéretet tett a NOB-nak, hogy az olimpiai chartát betartva nem lesz diszkrimináció (pl. a színesbőrűek esetében), a berlini olimpiát ellenzők továbbra is kitartottak álláspontjuk mellett. Mi több, felmerült egy ellenolimpia ötlete is, mely végül az 1936-os barcelonai népi olimpiaként valósult volna meg. Időközben viszont kitört a spanyol polgárháború, amely miatt végül meghiúsult az ellenolimpia.

A berlini játékok

1928-ban az amszterdami olimpián lobbant fel először a mára ikonikussá vált olimpiai láng, az első fáklyafutásra azonban 1936-ig kellett várni. A lángot több mint 3 ezer sportoló vitte Olümpiából Berlinbe, érintve többek közt Athént, Szófiát, Belgrádot, Budapestet, Bécset és Drezdát is. Berlinhez közeledve aztán a fáklya útját kisebb-nagyobb fennakadások jellemezték. Ausztriában például az osztrák nácik tüntettek a Németországgal való egyesülés végett. Prágában pedig egy német olimpiai plakát verte ki a biztosítékot, amelyen a Szudéta-vidéket Németország részeként ábrázolták. Ráadásul a cseh fővárosban kisebb időre ki is aludt a láng.

Az olimpiai játékok megnyitójára 1936. augusztus 1-jén került sor, a berlini Olympiastadionban, amelynek befogadóképessége akkoriban 110 ezer fő volt. A protokoll szerint Adolf Hitler nem tarthatott beszédet, ezért csak a játékok megnyitását jelentette be, ám a Führert így is hatalmas ováció és lelkes tömeg fogadta. A megnyitó egyik csúcspontja az utolsó fáklyás futó megérkezése volt, aki ezt követően a fáklya segítségével a stadionban meggyújtotta az olimpiai lángot.

Az 1936-os berlini olimpián összesen 49 ország képviseltette magát, amely ekkoriban abszolút rekordnak számított. A legnagyobb csapatot Németország és az USA állította ki, a Szovjetunió nem vett részt az olimpián. Korábban már szó esett az újonnan bevezetett játékokról is (kézi- és kosárlabda, kajak-kenu), ám ezen kívül létezett egy sportág, amely először és utoljára szerepelt az ötkarikás játékokon. Ez az ún. “nagypályás kézilabda”, amely tulajdonképpen egy focipályán, focikapukra játszott kézilabda volt, és amely főleg Németországban és Ausztriában volt népszerű – így nem meglepő, hogy a döntőben a németek 10:6-ra győztek az osztrákok ellen.

A magyar sportolók összesen 10 aranyérmet szereztek Berlinben, amivel a harmadik legsikeresebb nemzetnek számítottak a németek és az amerikaiak után. Elek Ilona és Kabos Endre vívásban, Csák Ibolya magasugrásban, Csik Ferenc gyorsúszásban, Harangi Imre ökölvívásban, Kárpáti Károly, Lőrincz Márton és Zombori Ödön birkózásban állhatott fel a dobogó legtetejére, rajtuk kívül pedig még a vízilabda-válogatott és a vívócsapat lett aranyérmes. Megjegyzendő, hogy a magyar csapat kiutazása előtt egyes jobboldali lapok megkérdőjelezték a küldöttek magyarságát, ennek ellenére végül 5 zsidó sportoló is aranyéremmel tért vissza Magyarországra.

Propaganda és faji kérdés

A német sportegyesületeknek 1933 után csak árja tagjai lehettek, így a „nem árja” sportolók fokozatosan kiszorultak nem csak az egyesületekből, de a sportlétesítményekből is. A zsidó sportolók például külön szövetségekbe tömörültek, és bár használhattak különféle szegregált létesítményeket, azok minősége összehasonlíthatatlanul rosszabb volt a német egyesületek által használtakhoz képest.

Az olimpia idején Berlin utcáiról eltűntek a zsidóellenes feliratok, Németország pedig igyekezett a békés, toleráns állam látszatát kelteni. Ezért is engedélyezték például, hogy Helene Mayer zsidó vívó képviselje Németországot, aki bár ezüstérmét karlendítéssel ünnepelte (ahogy a többi német sportoló is), az olimpia után visszatért az Egyesült Államokba. Mayeren kívül azonban egyetlen más zsidó sportoló sem indult német színekben. Összesen 9 zsidó származású sportoló ért el érmes helyezést, amelyből 5 magyar volt.

A fiú, aki ellopta a show-t

„Amikor a sok Hitlerről hallott történet után hazatértem szülőhazámba, nem ülhettem a busz elejére. A hátsó ajtót kellett használnom. Nem élhettem ott, ahol szerettem volna” (Jesse Owens)

A berlini játékok egyik legemlékezetesebb momentuma a 22 éves színesbőrű amerikai Jesse Owens futása volt, aki hatalmas fölénnyel nyert 100 méteres síkfutásban, ráadásul olyan időt futott, hogy megdöntötte az akkori világcsúcsot is. Owens később még további 3 aranyat szerzett, szereplését pedig többen is egyfajta szimbolikus válaszként fogták fel, a házigazda németek által terjesztett felsőbbrendűségi-árja ideológiára.

A sportoló és Adolf Hitler kapcsolata is érdekesen alakult. Hitler nyilvánosan nem gratulált senkinek sem, ám Owens elmondása szerint a kancellár felállt és intett neki, amikor a sportoló elhaladt a páholy előtt. Bizonyítékok híján nem tudni, mi az igazság, annyi viszont biztos, hogy Owenst hazatérte után nem fogadták kitörő örömmel, és jobban nehezményezte, hogy Franklin D. Roosevelt elnök nem gratulált neki (aki a közelgő választások kapcsán állítólag attól tartott, hogy elveszítheti a déli államok támogatását).

„Tömény vizuálerotika”

Két évvel az olimpia után bemutatásra került a német filmrendezőnő, Leni Riefenstahl „Olimpia” című két részes dokumentumfilmje, amelyet a német vezetés kérésére készített el. Riefenstahl a harmincas években a német vezetés propagandafilmese volt, és még ha bele is lehet kötni Riefenstahl munkásságába, el kell ismerni, hogy a rendezőnő Olimpia c. alkotása filmművészeti és technikai oldalról is páratlan remekműnek számít.

Schubert Gusztáv filmkritikus tömény vizuálerotikaként jellemezte a filmet, amellyel minden bizonnyal a Riefenstahl által először használt kamerakezelési módszerekre és megoldásokra utalt. Az Olimpiában alkalmazták először a futókkal együtt haladó kamerát, a légi felvételeket, vagy épp a teleobjektív használatát.

Németország számára a hazai rendezésű olimpia abszolút siker volt, hiszen a legtöbb érmet német sportolók szerezték meg. Az esemény miatt számos külföldi újságíró tartózkodott Berlinben, akik a propagandának köszönhetően pozitív benyomásokat szereztek az országban uralkodó állapotokról, és úgy vélték, béke van és Németországban nincsenek problémák.