Szupergonoszok helyett
Marián Kočner és Alena Zsuzsová Threema-üzenetváltásai, melyek most hosszú idő után napvilágot láttak, még a sokat látott újságíró-veteránokat is kihozzák a sodrukból. De nem azért sokkolóak ezek az üzenetek, mert szokatlanul vulgárisak, vagy mert kirajzolódik belőlük, hogyan fonódik össze az alvilág a csúcspolitikával. Hanem azért, mert egyértelmű: nem két szupergonosz, hanem két kegyetlenül buta ember írogatott egymásnak. És két ilyen végtelenül egyszerű és ostoba ember marionett-bábúként rángatta a politikai elit nagy részét.
A valóság fekália- és fokhagymáskolbász-szagú szele úgy vágja pofán az embert, elolvasva az üzenetváltást, hogy a fal adja a másikat. Az üzenetek, melyek Ján Kuciakról és Martina Kušnírováról szólnak, minden képzeletet felülmúlóan ocsmányak – ám ha valaki egy kicsit is odafigyelt, milyen részletek jelentek meg Kočnerről az elmúlt másfél évben a sajtóban, annak nem okoztak meglepetést. A bikkfanyelven csak „kétes hírű vállalkozónak” nevezett Kočner ugyanis sosem titkolta, mennyire szalonképtelen, sőt, erre büszke is volt.
Az sem okozhat sok meglepetést, hogy Kočnerék a kezükben tartották a fél politikai elitet. Hogy Kočner úgy ír az üzeneteiben az ország akkori miniszterelnökéről, Robert Ficóról, mint egy utolsó csicskáról, akinek akkor rúgja szét a seggét, amikor épp kedve tartja. Persze, ilyen töményen és expliciten ez még sehol sem jelent meg, de ez csak apróság, amin sokat lehet rugózni. Hiszen az, hogy a közelmúltban nem volt olyan politikus, aki ne vette volna fel Kočnernek a telefont, nyílt titok volt – és akkor még finoman fogalmaztunk.
Az igazán sokkoló ezekben az üzenetekben az, hogy bizonyos módon tükröt tart elénk, a társadalom elé. Az ember ugyanis, aki lassú, de kitartó áskálódásával megroppantotta a demokratikus társadalom pilléreit, aki kezében tartotta egyes hatalmas politikusok golyóit, nem a Bond-filmek szupergonosza volt, nem egy elfoghatatlan, legyőzhetetlen fantom, aki intellektusával és míves stratégiájával, intrikáival és játszmáival tarolt le mindent és mindenkit maga előtt.
Ez az ember ugyanis ostoba.Az üzenetekből kirajzolódó jellemek szögegyszerűek. Kočner és Zsuzsová gyakorlatilag az ösztönlények szintjén működnek: vulgáris kúrós beszólások, bazári, primitív cinizmusba csomagolt odaszólások. Semmi kifinomult alvilági stratégia, csak nyers, gyakran esetleges problémamegoldások. Mint mikor a „sustyákis”, a szteroidoktól betompult agyú maffiózók keresztapának képzelik magukat valami hatalmas játszma közepén. Kočner és Zsuzsová kapcsolata olykor szinte rajzfilmbe illő: az ostoba főgonosz, és az urát rajongva szerető, de még nála is ostobább famulusát látná az ember.
Csakhogy ez nem rajzfilm. Az igazság az, hogy ezek a primitív emberek arroganciájukkal, végtelen gátlástalanságukkal és az ostobaságukból adódó magabiztosságukkal maguk alá gyűrték a társadalmat politikusostul, választóstul, médiástul, mindenestül. És mindehhez a társadalom adott nekik szabad utat, az a társadalom, amely 1989-ben még a szabadságra vágyott, de mostanra úgy tűnhet, már annyira nem érdekli, mi zajlik körülötte, és annyira belenyugodott saját tehetetlenségébe, hogy egy kis gátlástalansággal és arroganciával bárki gerincre vághatja – kočnerek és zsuzsovák, vagy épp harabinok és kotlebák.
S hogy ébresztőt fújnak-e ezek az üzenetek a társadalomban? Tudni fogjuk majd, mit kell tenni, ha felrobban az országot felzabáló kisgömböc, vagy futkosni fogunk fel és alá, mint a hangyák a szétdúlt hangyaboly körül? Vagy hagyjuk majd az egészet fenébe szépen leülepedni? Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy ez a legalja – ha ez nem döbbenti rá a társadalmat saját tehetetlenségére, akkor semmi.
