Lerombolni a festészetet!
Június 28-án nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt a Magyar Nemzeti Galéria legújabb időszaki tárlata, A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig, Válság és újjászületés 1929-ben. A kiállítás majdnem teljes egészében a párizsi Pompidou Központ anyagából állt össze, és a kiállítás egyik kurátorát is a franciák adták. A tárlat október 20-ig tekinthető meg.
A párizsi Pompidou Központ a szürrealista művek és a mozgalomhoz kapcsolódó egyéb anyagok kulcsfontosságú őrzőhelye. Gyűjteménye a művészeti alkotásokon kívül iratokból, folyóiratokból és szórólapokból is áll. Ez az anyaggazdagság kíséri végig a szürrealista mozgalom hosszú történetét, és ebben a sokszínűségben lett megalkotva a budapesti kiállítás is.
De miért pont az 1929-es év adta a budapesti kiállítás gerincét? Azért, mert a szürrealizmus történetében ez az új szakasz kezdőéve, mely új utakat, perspektívákat vázolt fel. Ezzel együtt jártak a válságok és a konfliktusok is, amelyekből az említett év folyamán nem volt kevés. Ekkor kapcsolódott be az irányzatba sok fontos alkotó is, köztük például Salvador Dalí.
Párizs a szürrealizmus szülőhelye és egyben kísérleti terepe is volt. A mozgalom fix pontja negyven éven keresztül mégis egy szerény lakás volt, amelyet a mozgalom atyja, André Breton avatott „műhellyé”, és ez így maradt negyven évig. A szürrealizmus a leghosszabb ideig tartó avantgárd irányzat volt: 1920 körül indult, 1924-ben alakult meg hivatalosan és a hatvanas évekig tartott. Bejárta az egész világot, irodalmi mozgalmat ösztönzött, hatott a filozófiára és minden művészeti ágra.
A szürrealizmus az idők folyamán többször is megújult: először a már említett 1929-ben, majd a második világháború alatt – ekkor a művészek New Yorkban találtak menedéket és nagy hatást gyakoroltak az amerikaiakra. De az irányzat később, a második világháború után is fontos maradt. Például a magyar szürrealista vonal ekkor lett erősebb (a magyar szürrealizmussal kapcsolatban egyébként, a Magyar Nemzeti Galéria kiállításától függetlenül augusztus végéig látogatható egy kiállítás Szentendrén a Ferenczy Múzeumban).
Tehát a kiállításnak köszönhetően most belekóstolhatunk az 1929-es évbe… A gazdasági világválság kellős közepén vagyunk, az első világháború borzalmainak még friss élményeivel, és nem sokkal az emberek életében újabb csapásként bekövetkezett második világháború előtt. Ahogy a mindennapi emberek sokaságának volt kollektív élménye a háború borzalmairól, úgy a művészet sem volt ez alól kivétel.
A szürrealista irányzat többféleképpen reagált erre, volt aki befelé meneküléssel, vagy éppen forradalmisággal. Az üzenet: megszabadulni a béklyóktól és elvetni a szabályokat. Emellett volt olyan ág is, amely a valóságot nem elutasítani akarta, hanem csupán másként tekintett rá, és amely a valóságban találta meg mindazt, ami meghökkentő és bizarr. Ezek a művészek a csúnyaságban keresték az esztétikai értéket. Át akarták értelmezni a valóságot, igyekeztek megmutatni az undort. Emellett pedig ott volt a már említett André Breton által képviselt csodálatost kereső szürrealista irányzat is.
A budapesti tárlaton felvonulnak a korszak meghatározó művészeinek alkotásai. Láthatunk itt például a belga René Magritte-ot, vagy Picassót. A spanyol festő ugyan nem volt a mozgalom hivatalos tagja, de a szürrealista folyóiratok példaképként hivatkoztak rá, és ő maga is közel állt a mozgalomhoz. Munkásságába beírta magát a szürrealista formavilág. A kiállításon látható tőle például egy Minótaurosz-témát feldolgozó mű. Ez a motívum nem csak Picassónál, hanem a szürrealizmusban általában fontos szerepet kapott, hiszen a Minótaurosz, mint félig ember, félig bika jól szimbolizálja az emberi tudat és az állatiasság közti harcot. Ez a harc pedig a szürrealizmus központi témája is.
A kiállított művészek alkotásai közt Joan Miró is képviseli magát négy és fél alkotással. A fél alkotás a Pompás hulla nevű szürrealista játékhoz kötődik, amelynek lényege, hogy valaki rajzol például egy fejet, majd összehajtja a papírt, a következő pedig rajzol egy testet. A végén pedig széthajtogatják és megnézik, hogy mi lett a végeredmény. Ezt a játékot kezdetben mondatokkal játszották, és az első játéknál kijött egy francia mondat, aminek jelentése: „A pompás hulla megissza majd az újbort.” Így lett a játék neve Pompás hulla. Ezek kollektív alkotások, nincs alkotójuk, sem alkotói szándék. És egy ilyen szerepel a kiállításon is, amelynek egy részét maga Miró rajzolta.
Akit érdekel, azt mindenképpen biztatom arra, hogy nézze meg a kiállítást és fedezze ennek a kulcsfontosságú 20. századi művészeti mozgalomnak a sokszínű világát első megújulásának évében. A még teljesebb képért pedig megéri sietni és az augusztus végéig Szentendrén látható magyar szürrealista kiállítást is megtekinteni a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása után!
Boda Bianka
