Vérezzetek el hát külön-külön
A felvidéki magyar ember kihívása nem abban áll, hogy magukat nemzeti érzelműnek, konzervatívnak valló, vagy liberálisnak bélyegzett pártok között kell választania. Hanem hogy választania kell. Választanai kell „jobbra” vagy „balra”, és nem egyszerűen eldöntenie, hogy él állampolgári jogával és az urnákhoz járul.
A megosztottság érzése pedig csak azt sugallja, magára maradt, míg az „öltönyös urak” sokat és szépen beszélnek, de nem tesznek, nem tehetnek eleget értünk, mert inkább a másik elleni harc köti le idejüket, energiáikat. S létezik-e szomorúbb dolog annál, ha magyar magyar ellen küzd.
A vidéket járva az a gondolat szilárdult meg bennem, hogy az egyszeri felvidéki magyar ember már nagyon rég belefáradt ebbe a játékba, a közvélemény-kutatások, az európai parlamenti választások, mind-mind ezt a tényt támasztják alá.
Pártjaink statisztikáik és a politikai háttéralkuik kusza hálójában vergődnek, mind messzebb kerülve a hétköznapi ember, hétköznapi problémáitól.
Örök vita, hogy csöppnyi közösségünk jövőjét az egypárti képviselet, a többpárti (egyébként szemmel láthatóan működésképtelen) rendszer, vagy urambocsá a szlovák pártokkal, azok részeként történő együttműködés, vagy aktivizmus jelenti-e.
Mi más marad hát számunkra, felvidéki magyarok számára? Átszavazással mutassunk be pártjainknak, ennyit értek, ha képtelenek vagytok együtt értünk dolgozni? Mivel lennénk képesek arra ösztönözni politikusainkat, hogy végre felébredjenek, kilépjenek a mátrixból és halljanak, lássanak, érezzék szájukban a keserű valóság ízét? A kérdés nyitva marad, nincs válasz!
