Hamis emlékek, hiú remények

Az időutazás elvileg nem lehetetlen, bár eddig még senkiről sem tudunk, akinek sikerült volna megvalósítania. Vagy mégis? Gondoljunk csak arra, hogy – bizonyos értelemben – mindannyian utazunk az időben, ahányszor csak visszaemlékezünk egy velünk történt eseményre. Bármennyire is nyilvánvaló az összefüggés az emlékezés és az időutazás között, nem sok olyan regény vagy film van, amely összekapcsolta volna a kettőt. Új regényében Blake Crouch pontosan ezt teszi, bár nem egészen olyan eredménnyel, mint reméltük.

A Hamis emlékek női főszereplője – Helena Smith – létrehoz egy technológiát, amely lehetővé teszi, hogy egyes emberek visszatérjenek életük egy olyan eseményének idejébe, amelyről erőteljes emlékek élnek a tudatukban. Ez önmagában még kevésbé érdekes, hiszen minden időutazós történet azon alapul, hogy valamilyen technológia segítségével vissza- vagy előreutaznak az időben. A kvantummechanika óta azt is tudjuk, hogy a időben történő visszaautazások csak akkor gondolhatók el következetesen, ha számolunk a párhuzamos világokkal. Amikor valaki visszatér a múltba, azzal megnyit egy másik univerzumot (amelyben ő maga visszautazott a múltba), és ennélfogva sohasem térhet vissza abba a jelenbe, amelyből elindult (hiszen már egy másik – párhuzamos – világban van).

Blake Crouch némileg módosít ezen a recepten: a múltba visszatérő szereplői valóban létrehoznak alternatív világokat (amelyekben az események egy része másként alakul, mint az eredeti világban), amikor azonban elérik az időutazás kezdetének időpontját, hirtelen mindenki, aki kapcsolatban állt velük, emlékezni kezd az eredeti világban leélt életére. A regény férfi főszereplője – Barry Sutton nyomozó – egy balesetben elveszítette 16 éves lányát, de az említett technológiának köszönhetően vissza tud menni a múltba, hogy megakadályozza a balesetet. A lánya, Meghan ennek köszönhetően megéli a felnőttkort, de amikor elérkezik Barry múltba utazásának időpontja, emlékek – hamis, mégis teljesen éles és valószerű emlékek – jelennek meg a lány fejében egy olyan életről, amelyben 16 évesen halálos balesetet szenvedett. Barry felesége és ismerősei pedig ugyancsak emlékezni kezdenek erre az életre, ami – finoman szólva is – komoly zavarokhoz, esetenként pedig öngyilkosságokhoz vezet. „Milyen lehet a saját halálunkra visszaemlékezni? Hogyan lehet egyáltalán felidézni a nemlétezést?” – hangzanak el a filozofikus kérdések.

Fokozatosan kiderül, hogy Helena találmánya nem annyira áldásos, hiszen használata olyan következményekkel jár, amelyekre az emberek nincsenek felkészülve. Innentől fogva Barry és Helena minden erőfeszítése a találmány elpusztítására irányul, időközben ugyanis mások is rátették a kezüket a technológiára, s a múltba történő beavatkozásoknak köszönhetően a világ szélsebesen száguld a teljes pusztulás felé. Bár a regény egyik szereplője szerint ebben a helyzetben „[a]z nyer, aki előbb átírja a történelmet a saját szája íze szerint”, egyre inkább úgy tűnik, hogy ennek a versenynek csak vesztesei lehetnek.

Az érdekes, bár nem igazán eredeti alapkoncepció és a fordulatos cselekmény ellenére mégsem lett jó regény a Hamis emlékek. A karakterek sablonosságán még úgy ahogy túlteszi magát az ember, de a regény úgynevezett filozófiája fájdalmasan lapossá és semmitmondóvá válik a történet végére. Egyáltalán nem merül fel például az a gondolat, hogy az emlékeink úgy alapból is lehetnek hamisak. Az emlékezetkutatás már régóta ismeri a hamis vagy álemlék jelenségét, ami nem is olyan rikta, mint gondolnánk. Ugyancsak az emlékezetkutatásnak köszönhetjük azt a felismerést is, hogy az emlékek nem az objektív múlt lenyomatai az agyban, hanem a múlt olyan értelmezései, amelyeket a felejtés ugyanúgy befolyásol, mint a másoktól hallott elbeszélések vagy az adott esemény korábbi felidézései. Blake Crouch azonban mintha mit sem tudna erről.

Az író nagyvonalúan elsiklik afölött a probléma fölött is, hogy a múlt – vagy annak egy része – nem ismételhető meg identikusan. Amikor Barry visszatér a tíz évvel korábbi múltjába, hogy megakadályozza lánya balesetét, a sikeres akció után kénytelen ugyanúgy leélni még egyszer a következő tíz évet. „Elment azokra a bulikra, amelyeken már járt, megnézte azokat a meccseket, amelyeket már látott, megoldotta azokat az eseteket, amelyeket már megoldott.” Ez azonban már csak azért sem lehetséges, mert az a Barry, akivel újra megtörténnek ezek a dolgok, már nem ugyanaz a Barry, akivel először megtörténtek. Hiszen – többek között – éppen ezek az események formálták tapasztalait, világképét, személyiségét. Úgy tűnik, Blake Crouch meglehetősen statikus fogalmakban gondolkodik a személyiségről. Erre utal az is, amikor a történet egy pontján a szereplő arra döbben rá, hogy „[c]sak most vált tényleg önmagává.” Mintha lenne olyan, hogy önmaga…

Bár az író mindent megtesz, hogy áltudományos megfogalmazásai révén a tudományosság benyomását keltse az olvasóban – például olyanokat ír, hogy: „Amikor meghalunk, az összeomló emlékeink gravitációs ereje […] miniatűr fekete lyukakat hoz létre” –, az emlékezetfilozófia síkján csúfos kudarcot vall. Mert az még ugyan értelmes kérdés, hogy hogyan tehető különbség valódi és hamis emlék között, annak a kérdésnek azonban, amit Meghan tesz fel az apjának – „Ez a pillanat valóságos?” –, valamint Barry válaszának – „Nem tudom” – filozófiai szempontból semmi értelme. (Hiszen ha megélik, akkor nyilvánvalóan valóságos.) „Még csak az idő fizikájának a felszínét kapargattuk” – mondja a regény egyik szereplője. Az idő metafizikájának pedig még a felszínét sem – tehetjük hozzá.

A Hamis emlékek ebből szempontból látványos kudarc. Piaci sikere (már az amerikai megjelenés első hetében felkerült a New York Times bestseller listájára) inkább az olvasói elvárások alacsony szintjéről árulkodik. Annak, aki igazán érdekes és jól átgondolt könyvet akar olvasni az időutazásról, inkább Stephen King 11/22/63 című regényét, vagy Philip K. Dick elbeszélését, a Különvéleményt ajánlanám.

(Blake Crouch: Hamis emlékek, ford. Farkas Veronika, Agave Könyvek, Budapest, 2019)