Harry Potter és a nashville-i átok
Nemrégiben az internetnek köszönhetően gyorsan körbejárta a Földet egy hír, mely szerint egy Tennessee állambeli katolikus iskolában a vezetőség eltávolította a könyvtárból a Harry Potter regényfolyamot. Az indoklás úgy hangzott, hogy mivel abban valódi átkok és bűbájok szerepelnek, a segítségükkel a diákok megidézhetik a gonoszt. Nyilvánvalóan ez lehet a Rowling-regények egyik legelhibázottabb olvasata, még cáfolni sem érdemes, mivel ezzel a kissé kortévesztett előfeltevéssel lényegében szinte bármely művet ki lehetne dobni az ablakon.
Ugyanakkor szórakoztató, hogy az érintetteknek ez eddig miért nem jutott eszükbe? Csak most próbálták ki a varázsigéket? Le vannak maradva… Már több mint 20 éves minden idők egyik legjelentékenyebb ifjúsági fantasy sorozata, mely óriási hatást gyakorolt az olvasás- és médiakultúrára is. De nem fogunk itt nosztalgiázni, néhány lényeges (szakmai) szempontot villantunk fel a téma kapcsán.
A Harry Potter széria először is generációkon átívelő, azokat összekötő megaseller, amely egyszerre képes megszólítani a regényhősökkel azonos korú fiatal olvasókat és a szüleiket, a felnőtteket is. Eszerint a gyerekekhez való odafordulás, a nyelvi-esztétikai nevelés, a játékosság, a használati jelleg stb. mind-mind olyan tulajdonsága egy-egy ide tartozó szövegnek, mellyel messze nem merül ki azok beszédképessége. Legegyszerűbb ezt kimutatni abban az esetben, amikor a gyerekszereplő tükörként funkcionál a felnőtt olvasó számára, vagy amikor egy ifjúsági regény azzal generál pluszjelentéseket, hogy a próza történeti indexeihez vagy a populáris kultúra addigi fejleményeihez rendel hozzá valamilyen, a gyerek számára felismerhetetlen kódot. A kontextusok mozgatása a Harry Potter sorozatban ráadásul azzal társul, hogy az újabb részek visszamenőleg átfunkcionálnak elemeket a korábbi epizódokból, így az olvasást nem hagyják nyugvópontra jutni.
Az ilyen típusú befogadást tehát egyfajta oszcillációval lehetne leírni, mely az oda-visszatartó mozgás során megváltoztathatja a tárggyal kapcsolatos előfeltevéseket. Másrészt viszont Rowling nyelve – ma már tudjuk – rétegzettebb, mint első ránézésre látszik, a széria során pedig nő a komplexitás (pl. a karakterépítés szempontjából). A Harry Potter regények látszólag kevés teret engednek a hard core retorikai olvasásnak, néhány esetben azonban ehhez is nyerhetők támpontok. Az emlékekhez való hozzáférést például egy sajátos „médium” vezérli a műben (a merengő), ami visszafordítható egy nyelvi klisébe (elmerül a gondolataiban), amit az ide tartozó jelenetek rendre megerősítenek, s ez arra utalhat, hogy a Harry Potter világalkotása kapcsán sem érdemes megkerülni a materiális vonatkozásokat. (Értsd: a szereplők múltja egy nyelvi konstrukció mögött nyíló tartomány, amely egyszerre anyagszerű és nem az.) Ez is egy a számos produktív megoldás közül.
A Harry Potter azonban nemcsak olvasmány, a 22 év alatt speciális univerzummá tágult. Ennek egyik legfontosabb szegmense a rajongói körök működésére világít rá. Rendkívül érdekes, hogy innen nézve a könyvsorozat nem pusztán az olvasást kondicionálja, de a legalább annyira fontos és szélesebb körű médiatudatosságot is. Az alapmű továbbszövésére irányuló kezdeményezések (pl. weboldalak) maguk is nagy népszerűségre tettek szert, ezerszámra születtek a fantáziavilág kiegészítésével kapcsolatos írások, melyek szerkesztett felületeken jelentek meg. Az írás folyamatára reflektáló gyerekek mindezzel egy időben médiajártasságra tesznek szert, és alkotó módon vesznek részt abban a kultúrában, amelyben élnek. Henry Jenkins médiakutató szerint többek között ez arra mutat rá, hogy a gyerekek vagy a fiatalok eredményesebben tanulnak rajongói környezetben, vagyis a Harry Potterhez hasonló transzmediális világok átalakítják a média tájképét, és a bennük való elmélyülés kifejezetten kedvezhet a kreativitásnak.
Innen nézve, ha egy iskolában betiltják a Harry Potter olvasását, akkor ott éppen az oktatás alaptermészete ellen vétenek. A nashville-i római katolikus iskola lelkészének indoklásához az egyházmegye felügyelete annyit fűzött hozzá, hogy a katolikus egyháznak nincs hivatalos álláspontja a Harry Potterrel kapcsolatban, így az iskola úgy dönthet, ahogy kedve tartja. Ez a gesztus persze a transzmedialitásból fakadó komplexitással aligha veheti fel a versenyt, sőt, hozzájárul a Harry Potter-kép gazdagodásához, és valószínűleg jót tesz másutt, más szinten (pl. a Yale-en) az olyan kurzusok látogatottságának, melyek a Harry Potter világa és a katolikus teológia közti párhuzamokat vizsgálják. A mű egyébként aligha szorul védelemre, gondoljunk csak arra, mennyit küzdenek a főszereplők az irracionalista látásmód ellen, és van némi irónia abban, hogy ez a nashville-i történet inkább arra utalhat, hogy egyes helyeken – a fan clubokhoz hasonlóan – a Harry Potteren nevelődött srácoknak/csajoknak kell(ene) megtanítaniuk az értő olvasásra a felnőtteket.
Kiemelt kép: demilked.com
