Mind meghalunk

Ez nem egy jajkiáltás, ez tény. Az ember mulandó teremtmény, ahogy a körülötte lévő világ is az. A csillagok körül keringő porból lett bolygónk és közvetetten mi is, és mikor majd Napunk egyszer szupernóvaként villan egy nagyot a kozmosz sötétjébe, mind-mind visszatérünk ebbe az állapotunkba.

Gondolatom ezen pontján lenne a legegyszerűbb leülni, és egyszerűen várni a véget, hiszen úgy is vége(d). De az ember (állítólag) értelmes lény, már nagyon rég rájött, hogy a puszta létnél sokkal menőbb, ha alkot (egyesek aztán ezen is túlteszik magukat, és ráeszmélnek, milyen menő rombolni), létrehoz valamit, maradandót. Tulajdonképpen ez is okozhat belső szorongást, mármint ha képtelennek érezzük magunkat bármiféle maradandó létrehozására, ha úgy érezzük, csak elmúlunk, elszállunk, mint a por, és egy laza emberöltő elnyeli nevünk.

De mikor mégis a cselekvés mellett döntünk, és úgy vagyunk a dologgal, ám legyen, megrázom magam, és az alkotó lét bizsergése majd mozgásban tart, egyszer csak jön egy tűzforró, tikkasztó nap, pár lehangoló cikk, hogy olvadnak a sarki jégsapkák, meg lassan felforr a bolygó, a szemét meg úgy is “túlél” minket. Egyre több ember teszi fel magában a kérdést: akkor meg mi értelme az egésznek?

Sokáig még azt sem tudtam, hogy már neve van a fogalomnak, sőt konferenciák szólnak arról, hogy például az Egyesült Államok fiataljainak lassan 70%-a szenved ettől, és nem csak egy újabb facebookos jelenség az, amit ma úgy hívnak: klímaszorongás.

Mikor az ismerőseimre nézek, egyre gyakrabban látom, hogy néha kissé elviccelve, néha elszántabban, de az a meggyőződés kezd megszilárdulni a fejekben, hogy mi vagyunk az utolsó szerencsés generáció, és akik most születnek, most kezdenek felcseperedni, már egy olyan változó világba csöppennek bele, amiről eddig legfeljebb scifi regényekben olvastunk, filmekben láttunk.

Az emberek egyik fele a szorongást magába fojtja vagy néha a Facebookon, esetleg egy-egy beszélgetésben adja ki, megint mások inkább a tettek mezejére lépnek. Én pedig valahol mindenkit megértek, de amúgy abba a kis gonosz csoportba tartozom, amely már beletörődött abba, hogy kész, a korszaknak vége, és a következő generációt inkább arra kell felkészíteni, hogyan éljenek túl, hogyan vigyék tovább a nevet. Vagy legalább a génjeinket.

Mert cinizmusom abból a szomorú tényből táplálkozik, hogy amíg a világ vezetőit a gazdaság (elméletileg) végtelenségig növekvő mutatói érdeklik, a külpolitikai csetepaték, a klímakutatók, aktivisták szava, legyen munkájuk bármilyen áldozatos és hasznos is, nem elég önmagában, hacsak nem vagyunk hajlandóak globálisan összefogni. Amíg mi malmozunk, Földünk szépen, lassan lakhatatlanná válik. Csakhogy ez a bolygó már számtalan kihalást megélt. Egyes szakértők szerint az emberiség kipusztulása lesz majd a hatodik a kihalások sorában, a Föld aztán megpihen, az élet pedig újra utat tör magának, nélkülünk.