Maryam Zaree: Evinben születtem

Egy börtönben, politikai foglyok gyermekeként született az iráni diktatúra legsötétebb éveiben, 1983-ban. Szabadulása után édesanyja vele együtt Németországba menekült, amikor megérkeztek a frankfurti pályaudvarra, Maryam Zaree mindössze 2 éves volt. Születése körülményeinek felkutatása és megértése céljából Evinben születtem (Born in Evin) címmel dokumentumfilmet forgatott.

Evinben születtem – angol előzetes

A filmben megszólalnak az iráni ellenzék külföldre menekült képviselői, illetve olyan hasonló sorsú fiatal nők, akiknek a szülei szintén politikai nézeteik miatt raboskodtak. Az alkotás ezáltal a fiatal értelmiségi és művészgeneráció hitvallásává kerekedik. A téma összetettségét és tragikumát Maryam könnyed humora és öniróniája oldja. A filmet több fesztiválon bemutatták, és világszerte díjakat nyert.

Azt, hogy Iránban egy börtönben születtél, teljesen véletlenül nagynénéd elszólása után tudtad meg. A családod többi része ezzel kapcsolatban hallgatott. A kérdéseidet, amelyek ezután felmerültek, szintén hallgatás övezte. A film első részében olyan érzésem volt, hogy küzdesz a filmed létjogosultságáért. Ezt hogy látod?

A film keletkezésével kapcsolatban fontos szem előtt tartani a két különböző szerepet, amelyet betöltök.  Jelen vagyok mint rendező, és jelen vagyok mint főszereplő. Mint rendező valójában saját magamat kísérem végig ezen az úton. Eleinte nem is akartam a filmben szerepelni, csak a többi, börtönben született gyermek portréját akartam elkészíteni. Idővel azonban beláttam, mennyire fontos, hogy ne bújjak meg mások mögött. A saját történetem bemutatása egy nagyon jelentős lépés abba az irányba, hogy a néző a látottakkal még jobban azonosulni tudjon.

A film dramaturgiai szerkezete szempontjából meghatározó volt felvázolni, hogy mennyire nehéz belekezdeni olyan történetek feldolgozásába, amelyek erőszakos bűncselekmények következményeiként jöttek létre. Főleg azért, mert ezeket a történeteket traumák és sebek mellett gyakran egy áthatolhatatlan hallgatás kíséri. Rengeteg belső és külső ellenállásba ütköztem a forgatás elején. Mindezt szerettem volna szemléltetni. Meg akartam mutatni, mik a következményei egy ilyen jellegű múltfeldolgozásnak.

A forgatás alatt öt országban jártunk, ahol a túlélőket és gyermekeiket kutattuk fel. Egy ilyen hosszú úton természetesen sok minden változik és alakul. Bár a történetekben a vakfoltok továbbra is makacsul jelen voltak, de ugyanakkor fokozatosan új tudásra és tapasztalatokra tettünk szert. Az egész így vált aztán teljessé.

Mik voltak azok a konkrét okok, ami miatt a szüleid börtönbe kerültek?

A szüleim egy baloldali marxista szervezet tagjai voltak, és már Khomeini hatalomátvétele előtt is aktívan felléptek a sah ellen. 1979 után nyilván erősödött az ellenállásuk a legfőbb vallási és politikai vezető tekintélyén alapuló Mullah-rendszer elnyomása ellen. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy a tömeges letartóztatások más csoportokat is érintettek a kommunista Tudeh párttól kezdve az ellenzéki mudzsahedinekig.

Egy veled készített interjúban azt olvastam, hogy a férfiakkal ellentétben a női rabokat nem politikai foglyokként kezelte az iszlamista rendszer. Ennél is tovább ment, a nők bármilyen politikai megnyilvánulásának még a lehetőségét is tagadta. Ki tudnád ezt fejteni?

Az evini börtön egy iszlamista ideológiai börtön, amelynek nemcsak a foglyok büntetése volt a célja, hanem azok lelki megtörése is. Az ideológiai célkitűzés ilyen formája nyilván az iszlám téves és romlott értelmezésével függ össze, amely szerint a nőkre nem nézhetünk ellenszegülő politikai szereplőkként. A nők esetében gyakran volt jelen nemi erőszak is a kínzások során, ami miatt a fogságuk egy teljesen más dimenziót érint. Ilyen tekintetben számtalan kutatás foglalkozik a nők sajátos helyzetével. A börtönökön belül megtapasztalt anyaság ennek egy fontos része.

Édesanyád, aki az anyaságának meghatározó időszakát egy ilyen ideológiai börtönben töltötte, most pszichológus és önkormányzati szinten politikailag is aktív közszereplő Németországban. A filmed értelmezhető a te személyes politikai hitvallásodként?

Mindenképpen. Elsősorban művész vagyok, de a filmre én is úgy tekintek mint egy politikai állásfoglalásra.

Nevelőapád, aki egy második generációs holokauszt túlélő, traumakutatással foglalkozik. A film forgatása során volt lehetőséged vele egyeztetni az új tapasztalatokkal kapcsolatban?

Igen. Vele is számtalanszor és hosszasan beszélgettem. Ezek a beszélgetések végül nem kerültek be a filmbe, mert túl akadémiai a hangvételük. De ezek évek óta részei az életünknek. Jól ismertem a kutatási területét, és valójában ez is hatást gyakorolt a film keletkezésére, és arra, hogy a generációkon átívelő traumákra összpontosítsak. Hozzátenném, hogy mindkettőnk munkája és észrevételei nagyon kiegészítik egymást. Egyetértünk például abban, hogy a traumafeldolgozásnál nem beszélhetünk hallgatásról, csak egy látszólagos hallgatásról. A trauma ugyanis az összes lehetséges csatornán keresztül megnyilvánul. Ez a látszólagos hallgatás mindig kommunikáció is egyben. A közlésrendszerünk részét alkotják a döntéseink, az értékek, amelyek mellett kiállunk, a gesztikulációnk, az arckifejezések, a sírás, a nevetés, a testiség. Minden ilyen kommunikációs foszlány egyben utalásokat tartalmazhat a múltbeli traumatikus tapasztalatokra. Ezt így a film forgatása mellett eltöltött négy-öt év után világosan látom.

Saját kérdéseidre úgy kerested a válaszokat, hogy egyben másoknak is hangot adtál. Gondolok itt főleg a szüleidre, a női túlélőkre, akik szintén az iszlamista rezsim foglyai voltak, illetve az ő gyermekeikre. Mit jelent a film számukra?

Erre nem tudok egy általános választ adni. A túlélők, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják Iránt, a világ több pontján élnek. Sokan vannak olyanok is, akikkel beszélgettem, de a filmben végül nem szerepelnek, vagy a filmet még nem látták. De úgy gondolom, hogy erős támogatásban részesültem általuk. Akik hajlandók voltak a film részévé válni, gyakran nagyon hálásak voltak. Talán érzik, hogy valaki megpróbál fellépni a megtorlatlan bűntettek ellen, a hallgatás ellen, ami gyakran a saját családjaikat is jellemzi, és nem utolsó sorban az ellen a velünk élő tehetetlenség ellen, amely elnémít minket. A tény, hogy valaki ezt a feladatot magára vállalta, sokuk számára talán nagy jelentőséggel bír. Az általam használt személyes hangvétel üzenetértéke általános, ami miatt a film sokuk számára egy politikai megnyilvánulás is egyben.

A filmet a Szarajevói Filmfesztiválon láttam, ahol lehetőségünk volt a vetítés utáni beszélgetésen is jelen lenni. Számomra az egy rendkívül erős pillanat volt, amikor két bosznia-hercegovinai fiatal a film után nagyon személyesen és őszintén felszólalt. A háborút hazájukban vészelték át, és hangsúlyozták, hogy a hallgatás és a feldolgozatlan múlt a helyi viszonyokra is jellemző. Mit jelentett ez az élmény számodra?

A szarajevói utat nagy izgalommal vártam. Sejtettem, hogy a film ott talán még aktuálisabb. A háború emléke még mindig nagyon eleven. A múltfeldolgozásnak ilyen tekintetben egy nagyon sajátságos ritmusa van. Érdekes, hogy a közönség reakciói világszerte nagyon eltérőek. Másrészt van úgy, hogy megjelenik egy-egy közös nevező. Visszatérő reakció a beszélgetések keretén belül, függetlenül attól, hogy a traumát elszenvedő szülőkről vagy nagyszülőkről van szó, hogy egy adott közösségen vagy családi körön belül az emberek pontosan tudják, hogy miről nem szokás beszélni. Szarajevóban, ezen a nagyon sajátságos helyen, valóban különleges volt az összhang a film és a publikum reakciói között. De bízom abban is, hogy a történet üzenete elég általános ahhoz, hogy különböző kultúrkörökben és közösségekben is gyökeret eresszen és értelmezhető legyen.

A filmet négy évig forgattad. Ez pont arra az időszakra esik, amikor Európa-szerte erősen polarizálódott a közvélemény a migrációval és a menekültek sorsával kapcsolatban. Gondolom ezt a párhuzamot te is érezted?

Úgy érzem, az, ahogy a menekültekről beszélünk rendkívül megalázó. A diskurzus velük kapcsolatban a politikai hatalmi játszmák színterére tolódott, ami által egy arc nélküli tömegként jelennek meg a közbeszédben. Egy ilyen kontextusban nagyon kevés tér marad az empátiára és a megértésre. Sokan nagyon kegyetlen körülmények elől menekülnek. Én úgy gondolom, hogy morális felelősségünk feltenni azokat a kérdéseket, amelyek segítik az ő helyzetük megértését is. A film üzenete egyértelmű. Az erőszak egy ember életében rendkívül mély és lassan gyógyuló sebeket hagy. Néha több generáción keresztül ível át a múltfeldolgozás. Évekig tart, míg egyáltalán beszélni tudunk arról, amit átéltünk.