„Ez (Az) csak egy kibaszott vicc lehet!”
A gonosszal való küzdelem monumentális alkotása, Stephen King Az c. regénye ismét átváltozott. 2017-ben, amikor a film (első része) a mozikba került, megjelent a könyv újabb kiadása. A borító a filmes dizájnt használja fel: a címlap a filmplakátból építkezik, a hátlapon pedig helyet kap a film copyrightja, ahogy az a DVD-kiadványokon is megszokott.
A fekete alapon látható konstruált jelenetben a bohóc, Krajcáros a háttal álló sárgaköpenyes kisfiú (a filmbeli Georgie) felé nyújt egy piros lufit, amely eltakarja az arcát. A könyv vizuális megjelenése tehát félreérthetetlenül a film horizontjába illeszkedik, ami úgy is érthető, hogy a film nemcsak rajta hagyja a nyomát a felületen, hanem mintegy előhívja az újabb kiadást (hogy az rendelkezésre álljon a másik médium mellett), melynek vizuális arculata éppen ezért újulhat meg.
A film folytatásának, a Második fejezetnek a debütálásakor az Az ismét megjelent, szintén pazar kivitelezésben. A borító a második rész filmes plakátját használja fel, ily módon a fekete kiegészül a fehérrel. A bohócarc belső részlete, kontúrja a szerzői névvel és a címmel egyetlen grafikai objektumot alkot, a hátlapon ebben az esetben is ott az adott film copyrightja. A könyvjelleg gyarapodik viszont egy, az utóbbi időszak kiadástechnikai megoldásával: a két kötet egymás mellé illesztésével egészül ki az egyik gerinc a másikhoz képest, létrehozva így a teljes képet (az első és a második kötetet a lufik száma jelöli). A könyvgerinc ilyen jellegű vizuális bejátszása például a CD-piacról is ismert, újabban azonban a képregénykiadásban figyelhető meg ennek alkalmazása. King regénye tehát a második résznek megfelelően ismét rendelkezésre áll, újraolvasható a filmek mellett, előtt vagy után.
A két médium elhamarkodott és direkt összevetésével azonban óvatosan kell bánnunk. Egy ilyen komplex regény esetében ugyanis kötelező elem a forgatókönyvíró számára a mellékdrámák lefaragása. Ha ezt valaki szükségtelen csonkításként érti, máris belesétálhat abba a csapdába, amely a két médium közti különbség figyelmen kívül hagyásával áll elő. Ennek a differenciának az eltörlése ráadásul azzal fenyeget, hogy a kritikus a történetet valójában a médiumokon kívülre helyezi, olyasmit várva el az egyiktől, ami valójában a másikra jellemző. Ha például az egyik szereplő emlékezete visszatér a regényben, és arról olvashatunk hosszú oldalakon át, hogy mi töltődik be a tudatába az eltelt 27 évből, akkor ezt a tudati mozgást filmen szinte lehetetlen ábrázolni, de mondjuk az adott szereplőt alakító színész néhány arcrezdüléssel érzékeltethet belőle valamit. A mellékdrámák többségéből viszont valóban nem látunk semmit, és nem is mondja el azokat senki, mert a képek máshogy működnek, mint a szavak.
Most fordítsuk meg a dolgot, hiszen a film más értelemben lehet komplex, mint egy (vagy az adaptált) regény. Az Az – Második fejezet nem pusztán a regénydinamikával kerül ilyen-olyan kapcsolatba, de mivel film, a vizuális kultúrával és azon belül a filmtörténettel is. A produkció reflektáltan kapcsolódik a horror-hagyományhoz, a Stanley Kubrick klasszikusára, a Ragyogásra való rájátszást (bevillanó Nicholson-arc) pedig valószínűleg sokan felismerik. Ezek a mediális megkettőződések bizonyos pontokon elég rétegzettek, és másfajta (a regényvilágtól szinte teljesen eltérő) mozzanatokat is előhívhatnak. Nézzünk egy példát. Az egyik jelenetben a sok közül megjelenik Az, de az addigi alakjaitól el is különböződik, a bohócfejnek egyszer csak póklábai nőnek. Ez a részlet ismeretlen a film első részéből, a regényt már olvasó nézőnek viszont nagyon is beszédes lehet, mivel a gonosz egyik megjelenési formájával, így identitásképletével szembesül. A jelenet azonban másra is utalhat, mivel a póklábak kinövését egy öblös káromkodás kíséri.
Steve Neale „Ez csak egy kibaszott vicc lehet!” c. tanulmányában hosszan elemzi John Carpenter – szintén klasszikusnak számító – A dolog c. filmjének egyik elhíresült jelenetét, melyben egy emberi fejnek nyolc ízelt lába nő, majd rovarlábakon kisétál az ajtón. Ekkor hangzik el a film sokat és más teoretikusok által is említett nevezetes felkiáltása. Az elemzők szerint ennek a mondatnak a jelentősége kettős működésében rejlik. Egyrészt az egyik szereplő megdöbbenésének a jele (mire képes az idegen létforma), másrészt olyan megjegyzés, melyet a film intéz a nézőhöz a vizuális kivitelezés, a speciális effektusok természetéről. Vagyis a film ezen a ponton felhívja a figyelmet arra, hogy amit látunk, az technika függvénye és a filmipar teljesítménye. Harmadsorban pedig ez a mondat a néző tudatosságának a jele is, hiszen a néző tudja, hogy a dolog és a film speciális effektusok együttese, és azt is, hogy a film tisztában van ezzel.
Ez a hatás – mondanom sem kell – alapvető jelentőségű Andy Muschietti Azában is, sőt a fent említett jelenet olyan vizuális utalás, amely éppen a film mint médiatechnológia értő alkalmazásáról tudósít. De szó sincs ilyesmiről a regényben. Ha a filmet valóban filmként nézzük, akkor éppen ezek a behelyettesíthetetlen elemek sugallják, hogy az intermediális rétegek közbejöttével a regényt – még ha filmszerű is – regényként kellene olvasnunk. Ez a lehetőség mindenkor fennáll, abban a pillanatban viszont, amikor a befogadó összetéveszti a két médiumot (a szimbolikust és a fizikait), ennek a produktív különbségnek a kiaknázhatósága összeomlik. Ha innen vetünk egy pillantást az Az második részére, közelebb kerülhetünk annak a tudatosításához is, hogy miért érdemes egy regényt a filmadaptáció megtekintése után ismét elolvasnunk. A másik platform biztosítása tehát nemcsak médiumkapcsolás, hanem tökéletesen indokolt. De persze Az újra átváltozik.
