Bugárék igazi árulása

Az utóbbi hónapokban több jeles szlovákiai személyiség szólalt meg a szlovák és a magyar sajtóban is (például Juraj Buzalka, Michal Havran vagy Hunčík Péter), hogy védelmébe vegye a Híd politikai projektjét, és felhívja a figyelmet Bugár Béla érdemeire és kulcsfontosságú szerepére a szlovák politikában. Ezek a megszólalások talán csak nagyon enyhén ellensúlyozzák a Híddal szembeni negatív vélemények tartós hullámát, mégis figyelemre méltó, hogy meghatározó közéleti személyiségek látták fontosnak támogatásukról biztosítani Bugár Bélát és a Hidat, most, amikor a párt létezése eddigi legsúlyosabb (sokak szerint végső) válságát éli meg.

Ezek a megszólalók rendre kiemelik a Híd euroatlanti integrációs elkötelezettségét, a nacionalista bezárkózással szembeni fellépését, az Orbánnal szembeni kiállását – mindezt pedig joggal teszik. Kitérnek ugyanakkor az elmúlt majd négy év hibáira is, a Smerrel és az SNS-szel kötött koalíció dilemmájára és a Kuciak-gyilkosság utáni helyzet nehézségére. Végül azonban, amikor mérleget kell vonni, más eredményre jutnak, mint a választók, akiknek a jelentős része az elmúlt bő három évben elfordult a Hídtól. Az említett szerzők mintha szándékosan hagynának figyelmen kívül néhány kulcsfontosságú mozzanatot.

Feltételezhetjük, hogy leginkább a korábbi szlovák Híd-választók kerestek maguknak más pártokat – a PS/Spolu és a Za ľudí megjelenésével a szavazók jobb híján jobboldalinak nevezett szárnya hosszú évek pangása után érdekes kínálatot kapott. A Híd pedig az elmúlt hónapokban, mintegy megfeledkezve saját, tíz évvel ezelőtti célkitűzéseiről – habár elég érthetetlen módon az MKP-val folytatott tárgyalásokon folyamatosan hangoztatják, hogy közös indulás esetén mindenkinek meg kell tartania a saját arculatát –, ismét az etnikai politizálás felé vette az irányt. És ez az, amit nehéz másként, mint Bugár Béla kudarcaként értelmezni.

Merész terv

A Híd projektje, és ebben a fent idézett szerzőkkel maximálisan egyetértek, kiemelkedő fontosságú volt az elmúlt tíz év hazai politikájában, és már-már utópisztikus sikernek hatott, hogy az olyan kiváló hazai értelmiségiek, mint Hunčík Péter, Szigeti László vagy Rudolf Chmel elképzelését a magyar–szlovák együttélés új alapokra való helyezéséről pragmatikusan gondolkodó politikusok elfogadták és megvalósították. Sokan díjazták ezt a lépést: a 2010-es választáson elért 8,12%-os eredmény arról tanúskodott, a hazai választók jelentős része támogatja a nacionalista bezárkózás politikájának egy modernebb, nyitottabb modellel való felváltását, és Bugár Béla megfelelő arcnak bizonyult ehhez a merész tervhez, hiszen bár inkább konzervatív értékeket képviselt, mérsékelt retorikájával meg tudta szólítani a liberális szavazókat is, és a Radičová-kormányban való szerepvállalása alapvetően arra utalt, hogy a magyar–szlovák kapcsolatok évtizedes görcseinek a békés feloldására törekszik, más szóval: a szabadság és a jólét, a kibontakozás és az építkezés lehetőségei szabadulnak fel hatalomgyakorlása által.

Az első csapást erre a modellre egyrészt a Radičová-kormány döcögős működése, korai bukása és a Gorilla-ügy kirobbanása jelentette – ez utóbbi elmosta Bugár feddhetetlenségének mítoszát. Másrészt, Bugár képtelen volt bármit is kezdeni a „túloldalon maradt” magyarokkal, azokkal, akik számára a Híd projektje nem tűnt vonzónak, és akik a „magyar politikai egység” megbontását látták az új párt létrehozásában.

Ezeket a hangokat természetesen 2010-től az az Orbán-kormány erősítette fel, amelynek minden nyitott, modernizációs törekvés a térségben ellenére van, hiszen saját céljait nehezíti, saját módszerei létjogosultságának az igazolását bonyolítja. Bugár az Orbán-kormánnyal – ekkor még – nem egyezhetett ki (illetve maga Orbán is elutasította Bugárt), viszont kiegyezhetett volna azokkal a szlovákiai magyarokkal, akik elsősorban a szimbolikus értékeik támogatása miatt néztek fel és néznek fel ma is Orbánra. A Híd nem tett látható és hatékony lépéseket e választók megszólítása érdekében, inkább vállalta az MKP-val folytatott állóháborút, amely azt eredményezte, hogy a magyarok körében egyik párt sem növelte támogatottságát 2012 és 2016 között. Azóta pedig csak bonyolódott a helyzet.

A 2016-os választások előtt a Híd túlvállalta magát. Egyszerre akart kisebbségi és polgári párt lenni, egyszerre vitte volna tovább azokat a hagyományos kereszténydemokrata értékeket, amelyeket Bugár Béla vallott a magáénak, egyszerre képviselte volna a nem létező hazai autentikus baloldaliságot, például a menekültpolitikában (ez talán a magát következetesen baloldalinak valló Ravasz Ábel hatására történhetett), állt ki a magyar–szlovák együttélés egyfajta liberális koncepciója mellett (ezt a vonalat Rudolf Chmel neve fémjelezte), és még a jobboldali szlovák szavazók hiányérzetét is orvosolta volna a jogállamiság és a liberális szabadságjogok védelmével (Lucia Žitňanskának és František Šebejnek a segítségével).

Ez már a választóknak is túl szép volt, hogy igaz legyen – sem Bugár, sem Žitňanská nem volt annyira meggyőző a választók számára, hogy tartósan középpártá emeljék a Hidat, és ez a kettősség, vagyis a párt vezető politikusai erejének az elégtelensége és a választói bizalom hiánya vezethetett a gyenge, 6,5%-os eredményhez a 2016-os választásokon. Amit végül a Híd vezetése azzal tetézett, hogy egyszerre csapta rá az ajtót azokra a választókra, akik támogatták őket, és azokra, akik szimpatizáltak velük, és meghozták paradigmaváltó döntésüket, amelyet most már egész hátralévő életükben magyarázhatnak.

A választókra hárított felelősség

Más vélemények szerint a 2016. márciusi döntés a kormányalakításról már a választások előtt megszületett: a Hídban tartósan jelenlévő, az ideológiai és az ún. bizniszszárny közötti konfliktusból az utóbbi került ki győztesen, aminek köszönhetően a Híd leépítette értelmiségi holdudvarát (vagy legalábbis már nem adott a véleményére), és képtelen volt egyértelműen elhatárolódni a Smertől még akkor is, ha ez kommunikációs zavarokhoz vezetett (lásd pl. a párt kampányplakátjait arról, hogy el tudnak képzelni egy Smer nélküli kormányt a választások után). A választók nem elhanyagolható része épp e bizonytalan retorika miatt fordíthatott hátat a pártnak.

A 2016-os paradigmaváltó döntéssel Bugárék nem magát a Híd alapkoncepcióját tették szükségtelenné a szlovákiai politikában, hanem egyszerűen elfordultak tőle. Ráadásul ezért a lépésükért a választókra hárították a felelősséget: „a választók akarták így” – hangzott el kismilliószor az utóbbi években a magyarázat. Miközben adatok támasztották alá, hogy a választók nem értettek egyet ezzel a döntéssel – ők ugyanis nem a kormány összetételéről szavaztak, hanem a politikai irányultságáról. A 2016-ban megalakult harmadik Fico-kormány irányultsága pedig nagyon nehezen volt összeegyeztethető a Híd eredeti szellemiségével.

A Híd ezek után is sorozatosan alábecsülte választóit és szimpatizánsait, amikor fontos szimbolikus és pragmatikus kérdésekben újra és újra saját korábbi programját taposta bele a sárba (elég csak az Isztambuli egyezmény elutasítását, a nyugdíjplafon támogatását, a közmédia igazgatójának megválasztását vagy épp a sajtótörvény szigorítását említeni), ráadásul kulcsfontosságú pillanatokban képtelen volt egyértelműen állást foglalni, inkább – akarva vagy akaratlanul – megvezette a közvéleményt – a legemlékezetesebb természetesen a Kuciak-gyilkosság utáni kormányválság felfokozottan emocionális csúcsán történt „kavarás” marad.

Személyi jelölései (pl. hogy az egyik legfontosabbnak számító közlekedésügyi tárcát a leginkább komikus megszólalásairól elhíresült, alig komolyan vehető Érsek Árpád kapta) is sok esetben arra utaltak, hogy a technokrata és a bizniszvonal kerekedett felül, a saját nómenklatúra kiépítése, a déli régiók feletti gazdasági és társadalmi felügyelet megszerzése vált a fő célkitűzéssé. Kisebbségi vonalon pedig hiába hozott fontos és régen várt gyakorlati eredményeket a párt (kisebbségi alap, kétnyelvű táblák, R7-es sztráda), ha a szimbolikus ügyekben egyre rosszabbul teljesített: Bugár Béla elnökválasztási kampánya nem fektetett különös hangsúlyt a magyarok képviseletére, egyetlen vitaműsorban sem említette, hogy kik azok a szlovákiai magyar személyiségek vagy eredmények, akikre/amelyekre büszke, vagyis: mintha „elfelejtette” volna, hogy a Híd alapvető célkitűzése az lenne, hogy a magyar–szlovák viszonylatok pozitív motívumait mutassa fel.

A – kivételesen költséges – kampány elsősorban arra irányult, hogy Bugár Bélát mint a szlovákiai magyarok megkérdőjelezhetetlen vezetőjét mutassák fel mintegy rituálisan. Joggal merülhetett fel a kérdés a választókban, hogy ha már ekkora vagyont fordít a párt a kampányra, abból miért maradnak ki teljes egészében a szlovákiai magyarok, mint közéleti téma vagy akár mint kulturális jelenség. A magyar himnusz éneklésének „véletlen” betiltása csak hab volt a tortán, bár abszurd módon ez vezetett a párt legkomolyabb vereségéhez az elmúlt tíz évben, az EP-választásokon. Ami ezek után következett, az már csak az agónia, aminek viszont van egy nagyon fontos eleme – és most jutottunk el eszmefuttatásunk tulajdonképpeni lényegéhez.

“Egyesült magyar képviselet”

A Híd és az MKP „egyesülése”, a „magyar egység” újbóli megteremtése sokak szerint az egyetlen lehetséges megoldás, hogy a „mindig demokratikusan gondolkodó magyarok” segítségével egy valóban demokratikus kormány állhasson fel a 2020-as választások után. Szerintem nem így van. A tény, hogy a Híd, amely a felmérésekben 4% alá esett, a szintén 4% alatti MKP felé keresi az utat (bár november legelején úgy tűnik, végül nem születik köztük megegyezés – ám a helyzet napról napra változik), azt igazolja, hogy Bugár Béla valóban végleg lemondott pártja eredeti elképzeléseiről. Ezt már eddig is sejthettük, most viszont abszolút módon bebizonyosodott.

A mai politikai körülmények között az „egyesült magyar képviselet” még akkor is a rosszabbik megoldás, ha valóban csak ez biztosíthatná nagyobb eséllyel, hogy magyar képviselők üljenek a szlovák parlamentben 2020 után is, ami önmagában természetesen kívánatos lenne. A jelenlegi felállásnál azonban, amikor az MKP alapvetően kiszolgáltatott a Fidesznek és a Fideszhez kötődő oligarcháknak (közülük a legismertebb természetesen Világi Oszkár), a Híd pedig a Smer partnere és bizonytalan célokat képviselő oligarchákkal ápol kétes kapcsolatokat (közülük a legismertebb Czucz István), miközben hónapok óta egyetlen szó sem esett arról, hogy kormányalakítás esetén ez a bizonyos egyesült magyar formáció jól kidolgozott javaslatokkal és követelésekkel tudna előállni, ellenben azt megtudhattuk, hogy a Smerrel való kormányzás lehetőségét egyik „nagyobb játékos” sem meri határozottan kizárni, jelenleg tehát a „nagy magyar egyesülés” egyáltalán nem jelentene garanciát a demokratikus irányultság megerősítésére.

Orbán Viktor a Fidesz legutóbbi tisztújító kongresszusán kijelentette, szurkol a Smernek, hogy Peter Pellegrinivel az élén „sikerre vezesse csapatait”, és valószínűleg nem lenne ellenére, ha ebben egy magyar zászlóalj is besegítene. Ezzel végleg megcáfolódna az az elképzelés, mely szerint a Híd nagyjából a Fidesz egyedüli ellensúlyát képezi a Kárpát-medencei magyarság körében – már ha ez nem cáfolódott meg már akkor, amikor például a Híd – azóta az Összefogás mozgalomba távozott – korábbi EP-képviselője, Nagy József rendre az Orbán-kormány mellett szavazott az Európai Parlamentben. Márpedig annak a valószínűsége, hogy a 2020-as választások után a Smer székházából fogják kiküldeni a koalíciós tárgyalásokra szóló első meghívókat, továbbra is a bizonyossággal határos, és könnyen egy déjà vu kellős közepén találhatjuk magukat.

A Hídnak az MKP felé való fordulása azt is jelzi, Bugár beismeri a kudarcát, azaz hogy pártját nem tudja és nem is akarja többé a polgári gondolat, a pozitív együttélés eszméje felé nyitni, még akkor is, ha mindeközben hangsúlyozza, a Híd továbbra is „befogadó” marad. Az MKP-val való egyesülés egyetlen gondolati alapvetésre épül: az etnikai elkülönülés megőrzésére, a magyar tömb fontosságának a hangsúlyozására és ezzel együtt – amit már természetesen nem mondanak ki, de ez a legfontosabb – a jelenlegi elitek befolyásának a megtartására. Ez pedig maga a korrupció és a jogállam leépítésének az útja, a szellemi ellustulás és dágvány mélyrétegeibe való leereszkedés. A magasztos eszmékre épülő egykori merész tervezet, amely egy államon belüli „nemzetköziség” működőképes kiépítését célozta meg, elveszítette a gazdáit. Az eredeti gazdák félúton elhagyták eszmei tarisznyájukat. A Hídra továbbra is nagy szükségünk lenne, de az állítólagos hídépítők már más tervrajzok szerint dolgoznak.

Szalay Zoltán

(A cikk szlovákul a Denník N portálon jelent meg.)

A szerző író és publicista