Nicolas Cage esete a motorfűrésszel

Panos Cosmatos második filmjének, a Mandy – A bosszú kultusza című alkotásnak a nyitójelenetében azt látjuk, hogy a favágó Red Miller (Nicolas Cage alakítja, igen meggyőzően) motorfűrésszel kivág egy fát. Később, a film egyik csúcspontján újra előkerül a motorfűrész, Miller azonban ezúttal nem a szokványos módon használja az eszközt, hanem élet-halál harcot vív vele egy, a kezében szintén motorfűrészt lóbáló fazonnal. A motorfűrészpárbaj a horrorfilmek eszköztárából származik, ahonnan Cosmatos filmje önfeledten és bátran merít (van itt a levágott fejektől a koponyaroppantásig minden). A Mandy azonban mégsem horrorfilm. Sokkal inkább egy pszichedelikus bosszútörténet horror-elemekkel megtűzdelve.

A történet egyszerű sémát követ, de ez ne tévesszen meg bennünket. Cosmatos is úgy nyilatkozott a filmről, hogy a történet annak a legkevésbé fontos eleme. Red Miller és párja, Mandy (az őt alakító Andrea Riseborough egyszerre félelmetes és gyönyörű, miközben rendkívül törékeny és sebezhető is) békésen élik a maguk egyszerű életét egy világtól eldugott helyen, egészen addig, míg meg nem jelenik a színen egy őrültekből álló vallási szekta (az Új Hajnal Gyermekei), amelynek vezetője szemet vet Mandyre. A szektások „pokolbéli” (félig démon, félig ember) motorosok segítségével elrabolják és bekábítószerezik Mandyt, majd – miután a nő nem váltja be a szektavezér hozzá fűzött reményeit – a férje szeme láttára meggyilkolják. A többit könnyen ki lehet találni: Miller összeszedi magát, a gyilkosok nyomába ered és szisztematikus módon likvidálja őket.

Már ebből a rövid összefoglalóból is sejthető, hogy a Mandy erényei nem a történet szintjén keresendők. Az atmoszférateremtésben például sokkal erősebb a film. A képi síkon fontos szerep jut a nagytotáloknak, valamint az egész film alaptónusát meghatározó vörös fénynek, amely egyszerre teszi sejtelmessé és nyugtalanítóvá a látványvilágot. A szereplők módosított tudatállapotát nemcsak a lassítás és a kimerevítés érzékelteti, hanem az elmosódó kontúrok is. A szektavezér Jeremiah Sand (a karizmatikus Linus Roache játssza) nagymonológját például a bedrogozott Mandy szemszögéből látjuk és halljuk ilyen (torzított és elmosódó) formában. Ám az igazán érdekes az, hogy miként képes ez az alapvetően nyomasztó film mégis felemelő lenni. Részben azoknak a képeknek köszönhetően, amelyek túlmutatnak a hétköznapi, ismert világon. Gondoljunk csak Mandy és Red álmaira, Mandy festményeire, vagy a film utolsó jelenetében megjelenő szürreális tájképre.

Mindez persze mit sem érne zene nélkül. Az emlékezetes képi megoldások mellett ugyanis a zene az, ami a leginkább meghatározza a film hangulatát. Mindezt oly módon teszi, hogy több lesz puszta hangulati elemnél; a Mandy bizonyos értelemben magáról a zenéről szól. Ezt fejezi ki a film mottója („Ha meghalok, temess el mélyre, helyezz két hangszórót a lábamhoz, tégy fülhallgatót a fejemre – és szóljon a rock’n’roll. Ha meghalok.”), vagy éppen Jeremiah „lemezbemutatója”, amelyben a szektavezér saját szerzeményével igyekszik elkápráztatni Mandyt, miközben a zene hatalmát ecseteli. S ne feledkezzünk meg Jóhann Jóhannsson filmzenéjéről sem, amely valami nem evilági kiterjedést kölcsönöz a filmnek.

A rendkívül hatásos képi és zenei összetevőkhöz képest kevésbé érződik hatásosnak a film verbális síkja. Akadnak persze remekbe szabott párbeszédek (a kedvencem a következő: „Caruthers: Kire vadászol? / Red: Jézus korcsaira. / Caruthers: Nem is tudtam, hogy szezonjuk van.”), vagy éppen meghökkentő, az adott kontextusban szinte értelmezhetetlen, mégis frappánsan hangzó mondatok („Egy dzsován harcost küldtek ide a Vihar Szeméből” – mondja Red Millerre utalva a Vegyész). Ezzel szemben a szektások szövege (valószínűleg szándékoltan) lapos és semmitmondó. Mintha ezzel is azt akarná üzenni a film, hogy nem az ideológiai tartalom a fontos, hanem a szektát működtető mechanizmusok: az emberi gonoszság és az uralkodni vágyás.

A Mandy nem való mindenkinek. Helyenként bizarr, helyenként sokkoló, gyakran zavarba ejtő és nagyrészt nyomasztó. Ugyanakkor bátor és nyitott alkotás is, amely kivételes hangulatteremtő erejének köszönhetően képes az arra fogékony nézőt kiragadni a mindennapi valóságból és új, ismeretlen helyekre repíteni.