November 17-e árulói vagyunk

November 17-e nem azért ünnep, mert elhozta a várva várt nyugati kényelmet, legális rambóhármat, a sufniban stócokban álló dellát, a kolbászkerítést, meg a pinyakoládát a Duna parti bícsre. Nem azért ünnep, mert a kilencvenes évekbe már úgy masíroztunk be, hogy a puha bőrcipőnk talpa megcsúszott a remény szivárványhídjának selyem simaságú márványán. Nem azért ünnep, mert immáron szabadon lehetett faszt rajzolni Gustáv Husák vagy Sztálinbácsi arcképére fekete tussal.
És nem azért ünnep, mert a Sľúbili sme si lásku valóban azt jelentette, hogy ott és akkor mindenki megfogta egymás kezét, és erősen megfogadta, hogy a holnap már jobb lesz, ha rajta múlik.
November 17-e azért ünnep, mert egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra felvillantotta az eleddig elképzelhetetlent: hogy a 20. század fertőjében, szennyében dagonyázó, elaljasodó emberiség végre talán rájött, hogy a hit, a remény és a szeretet szent hármasa a szabadság garanciája. Hogy a hatalom szava helyett az értelem szavára kell hallgatnunk, ha szebb jövőben reménykedünk. Hogy a felelősség nem egy prédikálandó, hanem egy megélendő dolog. Hogy egymásra vagyunk utalva, és nem egymás farkasai vagyunk.
Ez a pillanat elmúlt. Harminc év alatt sem jött vissza. Maradtak helyette megcsonkolt, torz szabadság- és igazságeszmények, melyekkel egyes politikusok úgy viselkedtek, mint a leggusztustalanabb pedofilok az árvaházakban – immáron annak jótékony leple alatt, hogy ők már az új világrend új vezetői.
A nép, az istenadta nép pedig most csalódott, duzzog, és arról beszél, hogy régen minden jobb volt. Vót munka, egykoronás tej, meg maszekba is lehetett tolni, ha ügyesen csináltad. Szájukkal mintha Döglégy Zoli szólna: “A nyolcvanasokban nem volt bumm-bumm a fejbe, csak a zene meg a pina meg kalács a tejbe.” Azt pedig jótékonyan elfelejtjük, hány embert csinált ki a “hatalom” a negyven év során. Az éjszakai látogatásokat, a fekete autókat, a kutyákkal széttépetett menekülőket, a csalódottságba fulladó sorbanállásokat, a folyamatos kisebbrendűségi érzést, hogy “hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban”. Az emberséget felzabáló, lassú, szürke ködként hömpölygő nihilt.
Az igazság az, hogy a rendszerváltással nem valami titokzatos hatalom vert át minket, nem a jóisten, és nem is a kommunisták. Mi voltunk azok, mi magunk.
A mostani nagyokosok azt mondják, kudarcot vallott a “liberális demokrácia”. Holott nem rendszerek és eszmék vallanak kudarcot, hanem a mögöttük álló emberek. Akik hatalmat kaptak, és akik hatalmat adtak. Mi rontottuk el, mert az első adandó alkalommal megcsaltuk és pofánköptük, gyűlölni kezdtük egymást. Legyintettünk a korrupcióra és a hazugságokra, mert úgy gondoltuk, a világ ilyen, és így megy ez. Következetlenek voltunk, és lusták, mert azt hittük, majd minden jön magától. Elengedük magunkat, mert azt hittük, a szabadság azt jelenti, nem kell gátat szabnunk a bennünk élő önző ösztönlénynek. Bedőltünk olyan csalóknak, akiknél még a nyugdíjasakat átverő “unokázós” gazemberek is erkölcsösebbek. Hatalmat adtunk a kezükbe, és újra adni fogunk, akárhányszor is derül ki róluk, hogy töke van a menyasszonynak.
Bűnös módon azt hisszük, ez az 1989-ben megkezdett út vége. Pedig még el sem indultunk rajta.
De minek magyarázzam mindezt olyanoknak, akikben továbbra is élnek a “hátravinni, agyonlőni” típusú reflexek. Akik szerint a rendszerváltók mind hazaárulók, Fedor Gál pedig csak egy büdös zsidó. Akik bármikor odaadják valódi, teljes szabadságukat holmi torz és félreértelmezett “keresztény szabadságért”, virtuális, tartalmatlan és hamis “nemzeti szuverenitásért”, vagy épp valami alamizsnaként odavetett, valójában sosem létező “biztonságért”. Miközben fel sem fogják annak értelmét, hogy mi is a szabadság, mit jelent a társadalmi szövetség, vagy épp az együtt, egymásért. És mert végtelenül lusták tenni érte. Vagy, ami még rosszabb, nem is érdekli őket ez az egész, csak saját javukat nézik, és minden eszköz megengedett számukra.
Nem kell másra fogni: a mi hibánk, hogy ott tartunk, ahol. A mi hibánk, hogy még most is hazudunk magunknak, és fel sem fogjuk annak az ihletett, isteni pillanatnak a súlyát, ami akkor és ott előremozdított minket, pedig csak a történelem miliszekundumáig tartott. És átkozzuk azokat, akik ezt mégis megértették, és erejüket megfeszítve tovább vittek minket egy boldogabb világba, az Európai Unióba, a világ boldogabb felébe. Mert fel sem fogjuk, hogy mennyire szerencsések vagyunk, és mennyivel fontosabb feladataink vannak, melyeket ha nem teljesítünk, bele fogunk pusztulni.
November 17-e azért ünnep, mert emlékeztet minket: van esélyünk, ha ellene mondunk a bennünk élő gonosznak, nem csak jelszavakban, hanem igazán. És ha azt mondjuk, “szeretetet igérünk egymásnak”, be is tartjuk az ígéretünket.
“Most megmarad a hit, a remény, a szeretet,
– ez a három,
de köztük a legnagyobb a szeretet.”