10 éves az Avatar (Cameron Pandorája)
„Egy félbetört óceánjáró, egy férfi, aki a kamera elől a vízbe zuhan, egy doboz hosszú szárú rózsa, amely szétrobban, hogy megpillantsuk a lefűrészelt csövű puskát, egy, a szobán átkígyózó csáp, egy atomrobbanásban eltűnő játszótér, egy nő meg egy férfi egy hajó orrában, arcukat a nap felé fordítva, széttárt karral – ezek a képek sokáig megmaradnak az után is, hogy kigyulladnak a fények.” Peter Jackson szavai, természetesen, James Cameron által rendezett filmekre utalnak (Titanic, Terminator 2: Judgment Day, Aliens), abból az alkalomból, hogy 2009 decembere óta a felsorolás kiegészítésre szorul.
Például: a na’vik befogadják az idegent, a klán minden tagja megérinti a másik testét, melynek következtében egy csoportkép alakul ki, mely neuronhálózatra emlékeztet. Az Avatar korántsem véletlenül lett minden idők egyik legnézettebb filmje (a bevételi rekordját pár hónappal ezelőtt döntötte meg az Avangers: Endgame, tehát közel tíz évig fennállt), a Pandora látványvilága maradandó élményt nyújt ma is (mivel a digitális konvergencia az élővilág részletes megjelenítését tette lehetővé). De van itt más is, amiért érdemes emlékeznünk.
A Pandora Darwinja, Grace Augustine (Sigourney Weaver alakítja) a következőképpen jellemzi a hold biológiai folyamatait egy vita során: „Ez egy mérhető biológiai jelenség az erdőben. Egyelőre annyit tudunk, hogy ez valamiféle sajátos elektrokémiai kommunikáció az egyes fák gyökérzete között. Olyan, mint ami az idegsejtek között van, és minden egyes fának tíz a negyediken ilyen kapcsolata van a szomszédos fákkal, és összesen van tíz a tizenkettediken fa Pandorán. […] Az emberi agyban sincs ennyi kapcsolat. Ez egy hálózat, ez egy globális háló, amibe a na’vik képesek belépni, fel és le tudnak tölteni adatokat, emlékeket, olyan helyeken, mint amit most elpusztítottak. A kincsek ezen a bolygón nem a föld alatt vannak, hanem körülvesznek minket.”
A Pandorán tehát létezik egy olyan globális hálózat, amely biztosítja az élethez szükséges egyensúlyi feltételeket. A helyi őslakosok, a na’vik Eywának hívják ezt a szubsztanciát. Hitük szerint Eywa saját akarattal rendelkezik, legfontosabb ismérve az élet védelmezése. Grace kutatásai azt bizonyítják, hogy ez nem valamiféle „vudu humbug”, hanem tudományosan alátámasztható jelenség. Lovelocki megfogalmazásban: Eywa tartja egyensúlyban a Pandora ökoszisztémáját. A nyilvánvaló Gaia-párhuzamon túl arra érdemes figyelni, hogy ezt a hálózatot az Avatar fizikai kontaktus-rendszerként viszi színre (még ha a mintázat minden elemét nem is látjuk). Stephen Baxter The Science of Avatar c. könyvében megemlíti, hogy mivel Eywa öregebb, mint Gaia, régebben evolválódott, ezért komplexebb lehet, sőt mintha a fák globális hálózatában felcsillanna a tudat is.
A Pandora érdekessége tehát, hogy a hold élő rendszere neuronhálózatként (is) működik. A film eljátszik azzal az ötlettel, hogy ha egy bolygó élőlényeit összehuzalozzuk (melynek párhuzama a földi élet kapcsoltsága), akkor az egy égitestnyi idegrendszert eredményezhet, melyből kiemelkedik a tudat (Eywa). (A na’vik számára az ehhez való hozzáférést a varkocs biztosítja.) Hódosy Annamária Biomozi című könyvében joggal jegyzi meg, hogy ez a hálózati rendszer, a Pandora világa a földi bioszféra mélyökológiai allegóriája, mely „az anyajogú berendezkedés mátrixát teszi meg az emberi fejlődés default beállításává (abban az értelemben, hogy akkor lép életbe, amikor a többi beállítás működésképtelenné válik)”. A nőiség felértékelése a patriarchális keresztény mítosszal szemben viszont, szerencsére, nem iktatja ki a technikai komponenst.
Mivel a történet a tudat egyik testből a másikba való sikeres átköltöztetésével zárul (és az Avatar program alkotja ennek kontextusát), a film sajátos nézőpontból veti fel természet és technológia viszonyát. A rendszerelvű gondolkodásmód izgalmas következménye, hogy a bolygó méretű informatikai hálózat és agyi bonyolultság úgy válik modellálhatóvá, ha a kettőt egymásra vonatkoztatjuk. Ebből következően az Avatar lényegében az élet komplexitását jeleníti meg, amelyben nincs értelme merev hierarchiáról beszélni. A bolygó egy biokibernetikus, komplex hálózatrendszer, melynek bemutatása nagyon is alkalmas arra, hogy globálisan szemléljük a környezetünket. Ennek a remekbeszabott világépítésnek és vizuális kivitelezésnek köszönhető másfelől, hogy a néző úgy érezheti, ott(hon) van a Pandorán. Ahogy Margulis és Sagan fogalmazott: „Az élet nem csatával, hanem hálózatépítéssel hódította meg a Földet.” (Microcosmos)
Fontos azonban, hogy mindezt ne keverjük össze a zöld-mozgalom kvázivallásos ideológiájával, amely nem veszi figyelembe, hogy az entrópianövekedés valamilyen fokú szennyezéssel jár. Ahogy Steven Pinker Felvilágosodás most c. könyvében fogalmaz: „Fél évszázadnyi pánik ellenére az emberiség nem lépett az ökológiai öngyilkosság megmásíthatatlan ösvényére. […] Megpróbálja megtalálni a módszereket, amelyek a legkevesebb kárral járnak a bolygó és az élővilág számára.” Az emberi tévedhetőség elismerése az Avatarban keresztezi a tudományos álláspontot, Grace projektje elősegíti, hogy a természet technológiája megvédje a Pandora sérülékeny hálózatát. Ez a kapcsolatrendszer ugyancsak tanulságos és előremutató. Cameron filmje innen nézve többet ér (többekhez jut el), mint egy ökológia-tankönyv.
