Megmutathatja-e a média egy ember utolsó perceit?

Az idős férfi a felrobbant panelház obszcén torzójában áll – előtte kilenc emeletnyi mélység, mögötte életének romjai. Vállára báránybőr terítve, rettegve várja a segítséget. Nem kapja meg. Ez a kép volt a Plus jeden deň bulvárlap címlapképe hétfőn. A lap az elmúlt napok során minden bőrt igyekezett lehúzni az eperjesi gázrobbanás tragédiájáról, sokszor átlépve az újságírói etika határait. De hol húzódnak ezek a határok? Mit mutathat meg a média, és mi az, ami már tabu?

A Plus jeden deň bulvárlaptól és portáljától, a Pluskától az ember nem vár túl sok etikai tartást. Hiszen a bulvár számára a minden az olvasottság, az, hogy vásárolják, kattintsák őket. A szerkesztőségükben egy hatalmas elektronikus táblán látják az aktuális olvasottsági adatokat, ez pedig úgy hat az online szerkesztőkre, mint a drog. Ám azt, hogy ők mindent megmutathatnak, kizárólag az igazi újságíróknak, az ő morális dilemmáiknak köszönhetik, valamint a sajtószabadság, sajtóetika és közérdek meglehetősen tágan értelmezett fogalmának. Rögtön pontosítom, mire gondolok.

A két szent törvény

Az újságírók – s köztük a fotóriporterek, operatőrök és kameramanok – számára létezik két elemi fontosságú imperatívusz, melyek különösen érvényesek a vizuális és audiovizuális tartalmakat készítőkre.

Az egyik a valóság torzítatlan ábrázolása.

Ez azért rettentően fontos, mert a fotós a képével az adott témát sűríti egy megörökített időpillanatba. Ennél fogva egyértelmű, hogy a kép manipulálása teljes mértékben megengedhetetlen, de még akkor is ferde szemmel néznek az emberre, ha a kép kivágásával manipulál, vagy a színekkel próbál esztetizálni, vagy drámaibb hatást kelteni. A videótartalmaknál ez szintén nagy kihívás: a manipulatív vágás, a narratíva látványos eltolása és hasonló dolgok is torzítják a valóságot. A fotóriporterek dolga a valóság megörökítése. Minden más, a kontextus, a háttér és a magyarázat az erre hivatott újságírók dolga.

A másik imperatívusz az elsőnek némiképp ellentmond, de ez az egyik legfontosabb civilizációs elem az újságírók munkájában.

Az emberi kiszolgáltatottság, szenvedés és halál csak akkor megmutatható, ha közérdek.

Hiszen az nem csak újságírói, hanem alapvető etikai norma, hogy tiszteletben kell tartanunk az emberi méltóságot.

A két szent törvény annak ellenére, hogy első látásra ellentmond egymásnak, egymásba simul az esetek nagy részében. Vannak azonban esetek, mikor a feszültség igenis nagyon komoly. Ez pedig a második törvényben szereplő “közérdek” szócskának köszönhető. Azt ugyanis erős túlzás lenne kijelenteni, hogy a közérdek mindenki számára ugyanazt jelenti.

Hagymaboncolás

A közérdek ugyanis hihetetlenül tág fogalom, nincsenek körvonalai, nincs pontos definíciója, tulajdonképpen nem is egzakt, hanem csupán közelítő fogalom.  Ez pedig állandó dilemmát okoz az újságírók számára. Az írott sajtóban ez a dilemma kicsit más jellegű, mint a fotóriporterek számára, hiszen az írás sokkal lassabb, alaposabb folyamat, mint a fényképezés, mely villámgyors, és sokkal nagyobb pillanatnyi hatást elérő műfaj.

A jó riportfotósnak vagy videósnak tehát nincs mérlegelési lehetősége: egy adott pillanatban azzal kell dolgoznia, ami van. Meg kell örökítenie az adott pillanatot, még akkor is, ha az brutális, és az emberi méltóság a tét. Így volt ez például Bobby Kennedy meggyilkolásakor, mikor Richard Drew, az AP fotósa azonnal fotózni kezdte a haldokló szenátort, akit másodpercekkel korábban lőtt fejbe merénylője. Tette ezt annak ellenére, hogy Ethel Kennedy, Bobby Kennedy felesége haldokló férje felett térdelve könyörgött, hogy ne fotózzanak. De akkor sem lehettek morális dilemmái, mikor 2001. szeptember 11-én elkészítette a Zuhanó ember (The falling man) című fotóját – mely később a sajtótörténet legnagyobb vitáit kiváltó fotóinak egyike lett, miután publikálták.

Mert itt a dolgok egyik kulcsa – a fotóriporter nem egyedül dolgozik. A fotó sok kéz alatt fordul meg, mire bekerül egy lapba vagy más médiumba: szerkesztőségek, fotószerkesztők, rovatvezetők, főszerkesztők vitáznak róla. S ekkor dől el, hogy a fotó közérdekű, vagy sem. Tévedés ne essék – ezek a viták elképesztően bonyolultak. Hiszen egy szenátor, kora egyik legfontosabb politikusának halála óriási hatású és volumenű esemény, a nyilvánosságnak pedig joga van tudni róla. Hiszen egy történelmi és világpolitikai szempontból félelmetesen turbulens korban, 1968-ban gyilkolta meg fiatal palesztin merénylője, Sirhan Sirhan. A haldokló Bobby Kennedyről készült fotó nem öncélú, hanem maga a történelem. A közérdek ebben az esetben szinte vitathatatlan, a hagymát csak a legfelsőbb héjáig kell boncolnunk, hogy ehhez eljussunk.

De mi van a teljesen ismeretlen zuhanó emberrel, aki a New York-i ikertornyokból zuhant ki 2001. szeptember 11-én? A kép látszólag megszegi mindkét szent törvényt. Hiszen ő nem szenátor volt, még a nevét sem tudták sokáig, miért közérdek tehát látni kiszolgáltatottan, a halálba zuhanva? Ráadásul egy, a zuhanást megörökítő fotósorozatból emelték ki, ahogy a férfi egy adott pillanatban úgy zuhan, mintha repülne, egyenesen bele a halálba, elfogadva azt, elfogadva a percekkel azelőtt még ismeretlen sorsot. A sorozat többi képét látva azonban egyértelmű, a férfi azon a képkockán csak teljesen véletlenül veszi fel a legendássá vált testtartást – a halálba hullása olyan, mint minden más szerencsétlen áldozaté. A kép tehát megmásítja a valóságot, és esztetizálja a halált. Bontsuk hát tovább azt a bizonyos hagymát.

Már említettük: a fotósnak nincs mérlegelési lehetősége, ha eseményt lát. Ám a szerkesztőségnek van, mikor gyártásba küldi az anyagot. A képszerkesztőnek és a főszerkesztőnek pedig ilyenkor egy kicsit látnokká kell válnia. Látnia kell, hogy a kép valaha betölti-e közérdekű funkcióját, megörökíti-e a történelmet egy időpillanatba sűrítve, avagy megmarad öncélú, funkciótlan művészkedésnek, nyomorpornónak, halálszépítésnek, aminek semmi keresni valója sincs egy újságban. A fotó akkor megjelent a New York Times hetedik oldalán. Azután pedig ezer és ezer más helyen. A felháborodás hatalmas volt, a viták pedig parttalanok, hiszen csaknem évtizeddel később sem sikerült teljes mértékben igazolni a közérdeket a kép mögött. Ezt a dilemmát még az Esquire újságírója, Tom Junod hatalmas anyaga (melyből ez a cikk is rengeteget merített) sem tudta teljesen feloldani. Ám egy nagyon fontos megoldást hozott. Azzal, hogy feltárta a kép hátterét, megpróbálta identifikálni a Zuhanó Embert, és rámutatott a terrortámadások utóéletére, arra az össztársadalmi sokkra, amit ez az egész okozott, az áldozatok családjainak tanácstalanságára és gyászára, magát a képet is közérdekűvé tette. Összhangba került az írott és a fotózott sajtó, mely beteljesítette küldetését, megmutatta a történelmet. A maga torzítatlan formájában, egy szimbólumon keresztül. Eljutottunk a hagyma legalsó rétegéig.

A mi kis közérdekünk

És most térjünk vissza az eperjesi panelház robbanásához. A helyzet adott: valamivel karácsony előtt, egy szürke hétköznapon valószínűleg ostoba véletlenek és emberi mulasztások miatt felrobban egy panelház. A robbanás hatalmas, a tragédiában meghal nyolc ember, negyven pedig megsérül. Valakinek az apja, anyja, gyermeke, nagymamája, szerettei. Akár azé is, aki mellettünk ül a buszon vagy a vonaton, vagy akitől a boltban a párizsit vesszük. Nyolcan halnak meg közülünk, akikkel együtt élünk, idegenek, de mégis összeköt minket valami velük. Talán a tudat, hogy olyanok voltak, mint mi, és mindez velünk is bármikor megtörténhet.

Már maga az eset is rámutat az esendőségünkre. S most, néhány nappal a tragédia után egyszerűbb megmagyarázni, miért is közérdekű a robbanás hátterének alapos, minden részletre kiterjedő feltérképezése, még akkor is, ha ez fájdalmat okoz. De ebbe a kategóriába sorolhatók azok a képek és videók, melyek megjelentek a tragédiáról? Például a bevezetőben említett idős ember képe, aki elveszetten és kiszolgáltatottan várta a segítséget, ám végül meghalt? Vagy az a videó, melyet több szlovákiai médium is lehozott, melyen látszik, hogy egy ember kapaszkodik az erkélyen, és miután nem bírja tovább, lezuhan?

A válasz nagyon nem egyszerű, de a fentiek ismeretében talán kicsit könnyebb gondolkodni róla. Lássuk azonban, hogyan közölték a képet és a videót egyes szlovákiai médiumok. Az Omédiách.com cikkeiből kiderül: a zuhanó áldozatról készült videót a Pluska bulvárportál teljes egészében közölte, a poszt címe kattintásvadász volt, először exkluzív, majd borzalmas videóként hivatkoztak rá. A bejegyzés azonban nem tartalmazott kontextust, szinte semmiféle magyarázatot: azonnali impaktra, kattintásokra számítottak, az egész videó tulajdonképpen nyersen került fel az oldalra, klikkek ezreit begyűjtve azalatt a másfél óra alatt, míg kint volt az oldalon. A Pluskától azonban ez megszokott: néhány éve például egy halálos autóbalesetet Facebook-élőztek le egy dilettáns kommentátorral, aki otromba módon próbálta elmagyarázni, mit látunk épp, mikor a törvényszéki orvos a baleset áldozatát vizsgálta.

Plus JEDEN DEŇ

Nový pracovný týždeň, je najlepšie začať s novým vydaním denníka Plus JEDEN DEŇ!

A Markíza az esti híradójába sorolta be a videót, kivágva a zuhanást. Henrich Krejča, a hírszerkesztőség főnöke azokat az érveket ismételte meg, amelyeket már fenn említettünk: a valóságot akarták megmutatni szépítés és elhallgatás nélkül, egy ember kilátástalan helyzetét, akinek a tűzhalál és a mélybe zuhanás között kell választania, mert senki sem tud segíteni neki. Krejča szerint a felvétel rámutatott a tragédia súlyára, ezért a leközlése közérdek volt. A felvételt egyébként a híradóból utólag kivágták, és online sem elérhető.

Krejčának a fentiekben egyébként valószínűleg igaza van – persze nem kontextus nélkül. A zuhanás megmutatása ugyanis önmagában nem közérdek. Közérdekké csak utólag válik: akkor, mikor azt kezdik el feltérképezni, mi okozta a tragédiát, mik voltak az emberi mulasztások, melyeknek a társadalom többi tagja is bármikor áldozatává válhat. Hogy miért nincs az eperjesi tűzoltóságnak (és tegyük hozzá, a szlovákiai városok döntő többsége mentőegységeinek) olyan létrája, amivel az ilyen toronyházak felső emeleteit is el lehet érni. Hogy mik azok a vis maior helyzetek, amelyek gátolták a mentést, és leküzdhetők voltak-e az akadályok – és ha igen, hogyan. Hogy miért nem szállhattak fel a helikopterek, és miért okoztak volna még nagyobb kárt, ha bevetik őket az esős, jeges időben. Hogy miért mondta Pavel Nereča, a tűzoltók szlovákiai főnöke, hogy az eperjesi robbanás első másodpercében minden tűzvédelmi intézkedés mehetett a kukába. Mert ezek jelentik a tragédiában a közérdeket.

A támpont a dolgok eldöntéséhez a fentiek ismeretében talán épp ebben rejlik: ki, miért, mikor, milyen érdekből, és milyen következetességgel közli a felvételeket. Az eperjesi áldozat zuhanásának és az idős ember kiszolgáltatottságának megmutatásának szándéka ugyanis az azt közlő média előéletének, szokásainak és etikai határainak ismeretében viszonylag könnyen megállapítható. A Pluska szándéka meglehetősen könnyen tetten érhető abból, hogy hogyan kezelték az emberi méltóság kérdését korábban, hogyan hozták nyilvánosságra a zuhanásról szóló felvételt, és hogyan tették ki az idős ember fényképét a címlapjukra. A Markízáról ugyanez a kattintásvadász attitűd feltételezhető ugyan, de jóval, jóval kevésbé.

Az igazi újságírás nem egyenlő a bulvárral

A tény a következő: a bulvárlapok pontosan ugyanazt tehetik meg, mint a komoly sajtó, a törvény ugyanis nem tesz különbséget a kettő között. A sajtószabadságnak bizonyos szintű szabályozója a törvény, ám azt egyetlen törvényalkotó sem teheti meg, hogy egyes médiumokat privilegizáljon mások előtt. Ezt a szabályozást pedig a piac sem végzi el: a bulvárlapok gyakran épp az etika felrúgásával szereznek helyzeti előnyt a komoly lapokkal szemben, témáikat könnyen emészthetően tálalják, és míg nem sértenek törvényt, bármit megtehetnek – ráadásul néha még a törvény határai mögé is bemerészkednek. Az ilyen morális-etikai dilemmák pedig további előnyt biztosítanak számukra: míg a komolyan vehető szakemberek bonyolult és végtelenbe nyúló vitákat folytatnak ezen a területen, hogy meghatározzák, adott esetben mi a közérdek, és mi nem az, addig a bulvárt nem kötik ilyen dilemmák. Míg a komoly lapoknál a képszerkesztők és főszerkesztők felelősségük teljes tudatában döntenek arról, hogy a Zuhanó Ember közérdek-e, vagy közérdek, történelem lesz-e valaha, addig a bulvárfőszerkesztők minden körben all-int tolnak, és megtehetik, hogy mindenre igent mondanak.

Bárhogy is van, mindenről az olvasó dönt. És míg az olvasó nem veszti el a morális gátlásait, addig a hagyományos, komolyan vehető újságírás is fennmarad.

(Címlapkép: SITA. Források: Esquire, Omédiách.com)