Haza a méhben

Az abortusz szabályozásáról szóló közéleti vitákat a politikai aktorok gyakran öncélúan generálják. Megosztó kérdésről lévén szó, a leegyszerűsítés eszközével élnek. Ebben a cikkben ezen egyszerűsítő szemléletet megkerülve e kényes téma történelmi, szociológiai és filozófiai vetületére mutatunk rá röviden.

„Az eldobott kő
megült Isten mély ölében.
Királyi testőrök
hideg combú szajhák
elcsigázott zarándokok,
hiába keresik.

Szaxofonon
és dobon harsogom
ne keresd az Istent
a ködön túl rejtőzik vakon
ne keresd a követ
tört szárnyú madár volt
egy macska gyomrában
alszik.

Én látom
szegényt.”
Kassák Lajos: A legenda vége

A szlovákiai törvényhozásban megjelent az az igény, hogy módosítsák a terhességmegszakításról szóló törvénykezést. Legutóbb, december 5-én egy SNS-es javaslatról szavaztak, amit nem fogadott el a szlovák törvényhozás. Az utóbbi időkben nem csak a pozsonyi parlament elé kerültek különböző tervezetek az abortusszal kapcsolatban. Lengyelországban a kontinens egyik legszigorúbb törvényén szigorítottak, míg a csakugyan vallásos Írországban lehetővé tették a terhesség megszakításának a választását. A globalizált kulturális térben pedig olyan alkotás került be a köztudatba, mint A szolgálólány meséje, az HBO Margaret Atwood könyve alapján készített sorozata, ami a nők társadalomban betöltött szerepéről szól. Szinte mindenkinek van tehát valamilyen véleménye a nők társadalmi szerepéről és a művi terhességmegszakításról. Az utóbbi két fogalmat azonban nem lehet minden esetben együtt kezelni, e cikk a művi terhességmegszakítást vizsgálja, de kitér a nők helyzetére is.

Kibékíthetetlen felek

Alapvetően két csoportot tudunk elkülöníteni azon szempontrendszerek alapján, amelyek között az “abortuszvita” a leghevesebben zajlik. A nőjogi szempont, amely a művi abortuszra úgy tekint, mint a nő személyes döntésére (szakkifejezéssel [sz.]: pro choice vagy „választáspártiak”), és a keresztény-konzervatív szempont, amely a magzatra, mint egyénre tekint, akit megillet az élet védelme (sz.: pro life vagy „életvédők”). Bizonyos konkrétumok mellett a felek közt lehet némi egyetértés (pl. ha az anya életét veszélyezteti a terhesség). Saját erkölcsi rendszerében mindkét fél álláspontja igazolható.

Alasdair MacIntyre, skót filozófus lezárhatatlan vitának tartja ezt (és az ehhez hasonló, pl. szabadság kontra egyenlőség ellentétet is), mivel állítása szerint „kultúránkban racionálisan nem biztosítható erkölcsi egyetértés”. Az “életvédők” és a “választáspártiak” érvei logikailag érvényesek, vagy legalábbis azoknak konklúziói származhatnak logikus érvekből. Ezek között azonban racionálisan nem állíthatunk föl sorrendet.

A nőjogi érvelés, amelynek hangsúlya sokszor arra tevődik, hogy a nő személyes döntése a terhességmegszakítás, a 20. század eleji feminista mozgalmak törekvéseihez vezethetőek vissza. Keresztény-konzervatív részről ezt a pontot állították vitába a születendő gyermek védelmében. Ez a „habitus” állandósítja az ellentétet, mert végtelenül leegyszerűsíti az amúgy nagyon összetett kérdést. Mindenképpen ki kell térnünk a történelmi tapasztalatokra, amik nem azt mutatják, hogy a terhességmegszakítás egy „újhullámú liberálfeminista” (sic!) eszköz lenne a női jogok kiharcolása érdekében. Nem kívánt terhességek a történelem során mindig is voltak, és ezzel szemben a mindenkori társadalom valamilyen formában föl is lépett. Ennek a színtere sokáig nem az állam, sokkal inkább a közösség volt. Az csak egy többnyire hamis és idealizált múltkép, hogy a „természet oldotta meg”.

Történelmi tapasztalatok

A hagyományos társadalmakban még az iparosodás előtt számos “prakatikát” alkalmaztak arra, hogy a gyermekáldás elkerülje a családot (ún. egykézés), vagy a nőt (házasságon kívüli terhesség). A magzat elhajtására akár  fizikai és kémiai eszközöket is felhasználtak, különösen fontos volt ez akkor, ha egy hajadont ejtettek teherbe. Ezen közösségekben nemcsak hogy “szégyenben maradt” a leány, a születendő gyereket is számos hátrány érte. A modernizálódó társadalmakban ez kezdett megváltozni, de bizonyos zárt közösségekben az úgyn. megesettség és a “fattyúság” akár máig hátrányokkal járhat. A már említett Írországban például – ahol sokáig illegálisnak számított az abortusz – nem olyan régen nagyjából 800 házasságon kívül született, eltemetett csecsemőt találtak egy zárda kertjében.

Az iparosodás utáni modern társadalmakban aztán megindult az a népnevelői szándék, hogy a férfi-női kapcsolatokon belül a születések számát a párok képesek legyenek szabályozni. Ez sokáig tabunak számított, sőt máig gondot okoz, hogy hol és ki nyújthat szexuális fölvilágosítást. Angus McLaren a szexualitás történetével foglalkozó kanadai történész a második világháború előtti modern társadalmak abortuszhoz való hozzáállását vizsgálta. A nők, annak ellenére, hogy milyen veszélyekkel járt az akkor még a legtöbb helyütt illegálisnak számító művi vetélés, ennek tudatában mégis ezt a módszert választották. McLaren arra jutott, hogy a nők többsége nem érezte bűnnek, ha a magzat elhajtása a harmadik hónap előtt történt. A politika területén már ekkor óriási konfliktusokat okozott a kérdéshez való hozzáállás, főleg azután, hogy 1917-ben Oroszországban legalizálták az abortuszt. Mára a konfliktus megmaradt – a nyugati társadalmakban többnyire engedélyezik a művi abortuszt, azonban csak bizonyos kritériumok mentén.

A művi terhesség-megszakításokkal szembeni másik érv a nemzet fogyása szempontjából tiltakozik a beavatkozás ellen. A történeti demográfia, amely egyaránt foglalkozik a születés-szabályozással, az abortusszal és ezeknek a populációra gyakorolt hatásával, a nemzet fogyása és a terhesség-megszakítások közti egyértelmű összefüggést tudományos adatokra támaszkodva cáfolja. Sőt arra a következtetésre jut, hogy általában ahol legalizálják a művi terhességmegszakítást, csökken az elvégzett beavatkozások száma. Szlovákiában is folyamatos csökkenést mutatnak a statisztikai adatok e téren.

Az állam színrelépése

A modern bürokratikus állam megszületése előtt, vagyis nagyjából a 17. század előtt, az egyén és a lakóhelyéül szolgáló térség közötti kapocs szabadabb volt, nem terjedt ki az élet minden pillanatára, aspektusára. Michael Foucault, francia történész, filozófus az ilyen, a 17. század előtt létező ún. szuverén hatalomtól megkülönbözteti a későbbi biohatalmat. Foucault biohatalomnak nevezte azt a kiépült államot, amely az értékesség és a hasznosság kategóriái mentén osztja fel az életet. A szuverén és a biohatalmat szerinte az különbözteti meg, hogy az egyén és a halál viszonya fölött milyen kontrollt gyakorol. A hatalom azelőtt az élet odaadását várta el (háborúskodás), mostanra pedig a biohatalom már rendelkezik az élet felett. Úgymond a halál kárára, mivel alapvetően az életet védi. Örök kérdés, hogy ezt mi módon teheti meg – ez pedig politikai ellentéteink egyik gyökere.

Az is kérdés, hogy a társadalomhoz igazodik-e az állam, vagy a társadalom tagjai igazodnak az államhoz. Ha egy jogrend nem képes fejlődni a társadalommal és nem tudja követni a társadalmi folyamatok mozgását, akkor az állam egy meghatározó csoporttal szemben a jog eszközével fog élni. Köszönhető ez annak, hogy egyes csoportok támogatják a létező hierarchiák fönntartását. A Szlovák Püspöki Kar vagy egyéb, pl. a püspökök által küldött pásztorlevelek (egy része: itt) sokasága, és számos prédikáció (pl. a Pátria Rádió által sugárzott advent első vasárnapi miséjén elhangzottak, melyet Nagymegyerről közvetítettek) szól olyan olyan témákról, mint például a homoszexualitás, a terhességmegszakítás szabályozása, vagy a társadalmi nemek (gender). Szlovákiában ráadásul az egyházak komoly társadalomszervezői erővel bírnak, a választások előtt pedig úgy tűnik, nem hagyják kihunyni ezeket a témákat. Az is látszódik, hogy az állam és az egyház közötti kapcsolat rendezésére nincs politikai akarat. Bár jogilag szétválasztott intézményekről van szó (szekularizáció), ténylegesen komoly befolyással bírnak Szlovákiában az egyházak az államra.

Szlovákia lakosságának nagy része ugyan hívő (a 2011-es népszámlálás alapján a lakosságnak a 24%-nak nincs vagy nem ismert a vallása, az ateisták aránya ennél alacsonyabb lehet), de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek az egyház szempontrendszereihez kellene igazodnia. Erre olykor a vallásos személyek sem képesek. Alapvető erkölcsi kérdések eldöntéséhez nincs szükség a vallásra, azonban a művi terhességmegszakítás ezeken túlmutat.

A művi abortuszok esetében az államnak fel kell lépnie a születendő gyermek védelmében is. Azonban, ha ezt tiltással akarja elérni, azzal nem fog elérni hatékony eredményt (már ha hatékony eredménynek az számít, hogy minél több élet maradjon meg) – ahogyan azt a történelmi példák is igazolják. A nők védelméül is az szolgálna, ha nem a művi terhességmegszakítást választanák. Azonban ahhoz, hogy az állam ezen tudjon változtatni, az okok minél pontosabb felmérése szükséges (pl. gazdasági okok, szexuális felvilágosítás hiánya, stb.)

Konklúzió helyett

Egyszóval filozófiai szempontból ez egy lezárhatatlan vita. A történeti példákból kiindulva a terhességmegszakítás teljes megszüntetése elképzelhetetlen, ha csak az állam nem kívánja az egyént totális kontroll alatt tartani. Szociológiai szempontok alapján pedig különböző, egymás mellett élő csoportok együttélését lehetetleníti el ez az eldönthetetlen vita. Így tehát az állam beleavatkozása ezekbe a dolgokba nem az állampolgárok érdekei mentén zajlik. A pártok által megfogalmazott ajánlások többsége valamilyen kényszerítés által akar az emberekre hatni. Az állam ezzel csupán a polgárai feletti hatalmát erősíti.

Kiemelt kép: Egon Schiele: A halál és a lányka