“Menj ki németbe!” – a gondozónők magánya Nyugaton

• Egyre több 40 feletti nő indul el Nyugat-Európába, hogy idős embereket gondozzon
• Már az is óriási lehúzás lehet, mikor gondozónőnek képzik őket
• Kint is meglehetősen alulfizetettek, és egyes ügynökségek is nehéz feltételeket támasztanak.
• Elszigetelten élnek odakint, társadalmi státuszuk alacsony Nyugaton, ráadásul mindig csak auslanderek maradnak
• Megesik, hogy fizikai inzultus, vagy szexuális zaklatás éri őket
• És mégis, a többségnek jobb kint, mint itthon

Riportsorozatunk második része

Említettük már, riportalanyunk nem vállalja a nevét. Hogy miért?

„Az ok egyszerű, alá kellett írnom egy hallgatási nyilatkozatot, amely szerint nem beszélhetek a fizetésemről és a szerződésem részleteiről. Igazából semmiről“

– mondja, és bár a riportban konkrétumokról, nevekről, számokról és helyszínekről nem esik szó, hozzáteszi, így is tart tőle, hogy elvesztheti munkáját. Arra a kérdésre, tulajdonképpen mennyit keres, azt válaszolja: a fizetés messze nem annyi, mint a közhiedelemben él, igaz, ezt is ügynöksége válogatja. A szerződés pedig általában alaposan kihasználja a törvény adta kiskapukat, és többnyire úgy kötik őket, hogy vagy így, vagy úgy, de kicsivel mindig az ügynökség járjon jobban.

Van abban valami sorsszerűen komor, ahogy éjszakánként a gondozónők elindulnak Nyugat felé, százak és százak, szinte az éj leple alatt „csempészik ki“ őket az országból. Alanyunkat lakhelyéről először Pozsonyba vitték. Egy fővárosi benzinkútnál találkoztak az ország minden részéből érkező „taxik“, itt osztották el az utasokat a személyszállító cégek attól függően, ki merre tartott.

„Első alkalommal körülbelül 50 taxit számoltam meg, mind tele voltak utasokkal. Ez pedig csak az egyik közvetítő cég flottája volt“

– meséli. Az utazás Ausztriába rövidebb, Németországba azonban nagyon hosszú, az út során egyenként viszik házhoz a gondozónőket, és ez „faluzással“ jár. Az út nem veszélytelen, hiszen bár váltásban dolgoznak a sofőrök, egy nap mégis több száz kilométert kell levezetniük. Nem mindenki utazik azonban ezekkel a személyszállítókkal, sokan vannak, akik saját autóval, vonattal vagy épp repülőgéppel mennek munkahelyükre.

Az utasok az odaúton csendesek és feszültek. Csak hazafelé nyílnak meg, mikor már ledobták a munka terhét, inkább ekkor hallani a sorsukról. Megkérdezem alanyunktól, miért van ez így.

„Talán azért is, mert odakint a legtöbben eléggé elszigetelten élünk, a családokon kívül legtöbbször semmilyen szociális kapcsolatunk sincs“

– magyarázza. A család legtöbbször 1-2 embert jelent. A generációs szakadék is nagy, hiszen a gondozónők általában 80-90 éves, magatehetetlen embereket ápolnak. A német nyugdíjasoknak általában még a gyermekeik is idősebbek, mint az ápolók. Egy másik komoly gond a nyelvtudás – vagyis annak hiánya. Nagyon kevesek beszélik igazán jól a nyelvet, ráadásul Németország hatalmas, ahány vidék, annyi nyelvjárás. Még az irodalmi nyelvet tökéletesen beszélőknek is meggyűlik a bajuk mondjuk a sváb vagy bajor dialektussal.

Van az elszigeteltségnek egy másik, szomorú oka. Alanyunk keserű tapasztalata, hogy az odakint dolgozó magyarok és szlovákok többnyire még akkor sem tartanak össze, ha lehetőségük van rá – nem találkoznak és beszélgetnek. Csak kevesen olyan szerencsések, hogy a településen, ahol dolgoznak, van olyan honfitársaikból álló kollektíva, ahová be tudnak illeszkedni.
„Nem úgy a lengyelek, ukránok, oroszok, románok. Az egyik német kisvárosban, ahol dolgoztam, a lengyel ápolónők rendszeresen a főtéren találkoztak, támogatták, segítették egymást, sőt, még engem is szívesen befogadtak maguk közé“ – mondja alanyunk. Elmondása szerint az idegenbe szakadt szlovák kollégák barátságosak, de távolságtartóak voltak vele, a magyarok pedig többnyire kimondottan ellenségesek.

A beilleszkedés nem könnyű, és nem mindegy, hogy kezd hozzá az ember. Alanyunk egy furcsa jelenségre hívja fel a figyelmet. „Úgy tapasztaltam, hogy a lengyeleknek megy ez a legkönnyebben. Talán azért, mert éljenek akár 20-30 évet Nyugaton, nem akarnak németté vagy osztrákká válni, továbbra is Lengyelországot tartják hazájuknak. Ez számukra egy munka, megélhetési lehetőség, nem akarnak családtagok lenni pácienseiknél, és betűre ragaszkodnak a megállapodáshoz, amit a családdal kötöttek. Először az ez nem az én munkám mondatot tanulják meg németül, és ezt a német családok tökéletesen elfogadják“ – magyarázza.

Általában a páciensek és családjaik sem teszik egyszerűbbé a gondozónők beilleszkedését. Legtöbbjük kedves, ám bizalmatlan az idegenekkel, ami valahol érthető, hiszen a páciensek gyengék és betegek, voltaképpen nagy bátorság, hogy beengednek vadidegen embereket otthonukba. Másrészt nem bíznak az “auslanderekben”, mert nem is ismerik őket. „Legtöbbjük azt sem tudja, hol van Szlovákia, összekeverik Szlovéniával, és mikor kijavítom őket, legyintenek, hogy az mindegy. Azt hiszik, a volt keleti blokkban még mindig a maffia uralkodik. Mondjuk ebben talán nem is tévednek olyan nagyot“ – teszi hozzá alanyunk. Magyarországról a gulyás, Budapest, esetleg a Balaton jut eszükbe, ráadásul nagyon sok helyen a lehető legrosszabb előítéletek élnek a német idősekben a magyarokról, sokan tartanak minket nacionalistának, konoknak és számítónak.

Folytatjuk…