40 éves a Ragyogás

Közhelynek számít, hogy a rendező a filmgyártás egyik központi alakja. A tevékenységi körébe tartozó részterületek felsorolása még címszavakban is igen hosszú listát eredményezne. Ha vetünk egy gyors pillantást a filmtörténetre, akkor szembetűnővé válik egy olyan szakadás, amely összefügg a rendezői tevékenység értékelésével. Ez nagyon leegyszerűsítve az amerikai és az európai filmes tendenciák különbségét jelzi. Hollywood egyeduralomra jutása után ugyanis (kb. a jazzkorszakkal egy időben) a tengerentúlon kezdetét vette a producerek uralma, míg Európában az avantgárd utáni új hullám térhódításával megjelentek az ún. szerzői filmek.

Az utóbbiak alkotói szembehelyezkedtek a tömeggyártással; arra törekedtek, hogy egyfajta markáns személyes „hang”, stílus, egyéni kézjegy stb. jellemezze a produkcióikat. A megszülető filmkritika aztán az utóbbit összekapcsolta a magas kultúra értékrendjével, míg az előbbiről általánosságban elítélően nyilatkozott. A század vége felé azonban ez a merev szembenállás oldódni látszott, sőt az új hollywoodi rendezők indulása után talán meg is szűnt.

Ez a sematikus megkülönböztetés a rendezői-szerzői intenciót érinti, míg a nézők oldaláról mindez egészen más kérdéseket vet fel. Miért is? Magyarázatképpen álljon itt egy idézet egy olyan tankönyvből, melynek szemléletét magam is osztom; a tárgyhoz való produktív hozzáállását pedig nem lehet elégszer hangsúlyozni. Hartai László és Muhi Klára Mozgóképkultúra és médiaismeret c. tankönyvében olvasható a következő részlet.

„Tömegfilm és szerzői film megosztottsága, a filmkultúra kettőssége valóban létezik, de hiba lenne a tömegfilmet a giccsel, az értéktelennel azonosítani, a szerzői filmet pedig a minden körülmények között értéket teremtő műtípussal. A kétféle film szembeállításánál termékenyebb annak megfigyelése, hogy miféle szükségletre válaszol a tömegfilm és milyen másfélékre a szerzői mű, amely nem jobb, nem értékesebb feltétlenül a tömegfilmnél, ahogyan az utóbbi sem szórakoztatóbb, izgalmasabb amannál.”

Az a rendező, akinek egyik filmjét negyven évvel ezelőtt mutatták be, egyedi szemlélettel rendelkező alkotó, de olyan művész, aki nem hogy idegenkedne a tömegfilmek alapműfajaitól, hanem rendre legeket hozott létre azokon belül. Ezt a profi rendezőt Steven Spielberg egy interjúban kaméleonhoz hasonlította abból a megfontolásból, hogy szerinte ez a mester nem forgatott két ugyanolyan stílusú filmet, újabb és újabb műfajokon belül alkotott maradandót. És természetesen Spielberget sem véletlenül hoztam szóba, hiszen ő volt az, aki ennek a rendezőnek nem direktorként jegyzett, utolsó, félbe hagyott filmjét befejezte (A. I. Mesterséges értelem). Ez a rendező, aki számomra minden tekintetben megtestesíti a filmes szakembert, a több mint húsz éve elhunyt Stanley Kubrick.

A mester egy szinte lezárhatatlan történetet hozott létre azzal a horrorfilmmel, amelynek a saját műfajához való viszonya a mai napig vita tárgya, a Ragyogással. Befejezhetetlen vitát, mert Stephen Kingnek (ő ugye a bestseller szerzője, amelyből a forgatókönyv készült) nem tetszett Kubrick megoldása. Szerinte ugyanis a rendezés nem tudta megragadni a szálloda embertelen gonoszságát, de sokak szerint (s én velük értek egyet) a film nem pusztán a korszak (1980-as tehát a produkció, vagyis a 70-es évek horror-hullámának végpontján áll), de a filmtörténet egyik legjelentősebb horrorja. Jack Nicholson színészi játéka briliáns (az általa megformált alak torzuló személyiségén van a hangsúly), a szálloda folyosóin bicikliző gyereket követő kameramozgás (és annak ritmusváltása) félelmetesen precíz, a sokkoló snittek gyors bevágása remekül illeszkedik a horror-hatáshoz, és még nem szóltunk a zene funkciójáról, mely szintén kiválóan megkomponált jeleneteket eredményez.

Bárhogyan is vélekedjünk azonban a film és a regény kapcsolatáról, az szinte bizonyos, hogy a liftaknából kiömlő vértenger, amely elborítja a kamerát is, maradandó látványélményt nyújt. Illetőleg még ma is megmosolyogtató az az ötlet – s valószínűleg ez Kubrick fricskája Kingnek –, hogy a gyermek segítségére siető afroamerikai szakácsot, Hallorant (aki a regényben igen hosszan küzd a hóviharban, éppen a legjobbkor érkezik, és meg is menekül a rémtől) Nicholson egyetlen jól irányzott baltasuhintással azonnal kinyírja. A nézőben innentől kezdve nyitott a kérdés: hogy fog megmenekülni a kisfiú, szegény, ha megmenekül egyáltalán? Kubrick itt-ott átírja a King-történetet, eltolja a súlypontokat, ami a horror-hatást feldobja, kiélezi a befejezés funkcióját, miközben létrehozza a nagyszabású irodalmi alkotás komplex adaptációját. A baltacsapás és Nicholson arca az ajtóban nem véletlenül lett a filmtörténet egyik ikonikus snittje.

Kiemelt kép: faktor.hu