10 éves az Inception

Christopher Nolan Inception (Eredet) c. filmje a forgatókönyv, a kivitelezés, illetve a koncepció szempontjából is remekműgyanús vállalkozás. Nézzük. Egy üzletember, Saito (Ken Watanabe) azzal bízza meg Cobbot (Leonardo DiCaprio), hogy vetélytársa fiának, ifjabb Robert Fischernek (Cillian Murphy) ültesse be az agyába azt a gondolatot, hogy apja halála után fel kell darabolnia a vállalatot. (Egy jövőbeli technológia segítségével ez az ipari kémkedés terepe, csak fordítva: amíg alszik valaki, ellophatók a gondolatai.)

Saito ígéretet tesz az extraktornak, ha a munkát elvégzi, akkor hazajuttatja a családjához. A feladat nem könnyű, le kell hatolni az álmok mélyrétegeibe, az apa-fiú kapcsolatig. Cobb és társa, Arthur (Joseph Gordon-Levitt) felállít egy profi csapatot, s felkészülnek az akcióra. A terv szerint három álomszintet generálnak (álom az álomban, az álomban), s a harmadikban hajtják végre a beültetést. Arra apellálnak tehát, hogy Fischer elméjében befolyásolhatják a tudatos és a tudattalan közti kapcsolatot.

A film első fele a csapatszervezést és az akciótervezést viszi színre. Cobb – apósa (Michael Caine) közreműködésével – talál egy tehetséges, fiatal építészt, Ariadnét (Ellen Page), aki az álomtér berendezéséért felelős. Felkutat egy hamisítót, Eamest (Tom Hardy), aki az álomvilágban alakváltóként bele tud bújni mások bőrébe, illetve egy vegyészt, Yusufot (Dileep Rao), aki különféle anyagokkal képes befolyásolni az álommunka hatékonyságát. A tréning során Ariadne felfedezi, hogy Cobb elhallgat valamit, álmaiban ugyanis megjelenik egy árnyék, néhai felesége, Mal (Marion Cotillard), aki veszélyeztetheti az akció sikerét. (A szerepek leosztása tehát így néz ki: The Extractor = Cobb, The Pointman = Arthur, The Architect = Ariadne, The Forger = Eames, The Chemist = Yusuf, The Turist = Saito, The Mark = Ifj. Fischer, The Shade = Mal. Az elnevezések nagyon találóak…)

A tervezési fázis közben a filmbeli párbeszédek és álomjelenetek egyben felkészítik a nézőt is az akció menetére. E sok lényeges apróság közül (pl. megtudjuk, hogy Mal miért halt meg, hogyan különböztethető meg a valóság az álomtól egy személyes tárgy – ún. totem – segítségével, milyen időbeli különbségek vannak az álomrétegek között – 10 óra a valóságban 1 hét az 1. szinten, 6 hónap a 2. szinten és 10 év a 3. szinten – stb.) mindössze egyetlen egyet emelnék ki, de egy olyat, amely nagyban hozzájárulhat a történet végkimenetelének értelmezéséhez. Amikor Arthur az építés műveletéről beszélget Ariadnéval, mutat neki egy lépcsősort, amely önmagába fordul. Az ilyen jellegű megoldások (a paradox építmények), mint mondja, az álomtér határainak elrejtéséhez járulnak hozzá. A lépcsősor képi megjelenítése és működési elve (továbbá az önmagára forduló városrészlet) minden kétséget kizáróan M. C. Escher litográfiáira utal (Arthur az idézett jelenetben Escher-lépcsőnek nevezi).

Escher leghíresebb képei egy látszólagos paradoxonra épülnek, például: elindulunk egy lépcsősoron felfelé, mindig ugyanabba az irányba, majd néhány forduló után ugyanarra a szintre érkezünk, ahonnan elindultunk (Lépcsőn fel és le). Ez a jelenség az ún. furcsa hurok, amely a gondolkodás körkörösségén, a mintázat matematikai fogalmán és a végtelen képi megjeleníthetőségének dilemmáján alapul. Ennek tudatosítása elég ahhoz, hogy átlássuk az Eredet legfőbb paradoxonát. A film második felében Cobb csapatának akcióját követjük nyomon. Az első szint a realitás, a repülőgép utastere, ahonnan a csapat elindul, s behatol Fischer elméjébe.

A második szint a kisbusz utastere, melyben Yusuf (e szint álmodója) ébren marad, a többiek ismét elalszanak. A harmadik szint a hotel belső tere, melyben Arthur (e szint álmodója) tevékenykedik, a csapat fennmaradó része azonban itt sem áll meg, újra álomba zuhan. A negyedik szint a téli erőd, aminek ostromát Eames (e szint álmodója) vezényli, s ahol Cobbék elrejtették azt a kamrát, melyben a beültetést végre akarják hajtani. Mal azonban közbelép, lelövi Fischert, aki a Váróba (Limbo) zuhan. Saito feláldozza magát, s szintén oda kerül. Cobb és Ariadne követi a két üzletembert a legveszélyesebb helyre, ahonnan talán nincs is visszaút.

Felgyorsulnak az események. A lökéshullámmal Ariadne visszaviszi a felsőbb szintre Fischert, megtörténik a gondolat beültetése, majd minden álomszinten látjuk a csapat alvó tagjait, amint felébrednek (vagy már fent vannak), így az álomtér három szintje összeomlik. Kivéve Cobbot és Saitót, akik a Váróban rekednek. Kettejük párbeszéde (amelyet a film elején más pozícióból láthattunk) után egy hirtelen vágással a repülőgép utasterébe kerülünk (a hirtelen vágás, az in medias res ugyanakkor az álomzónák jellemzője is). Cobb és Saito szintén felébrednek, az akció sikeresen lezárult, a tervnek megfelelően pedig Cobb hazatér a gyermekeihez. A film zárójelenetében Cobb megpörgeti a fémcsigát, amely az álom és a valóság megkülönböztetésére szolgál: ha eldől, a valóságban vagyunk, ha nem, az álomvilágban. Az utolsó vágás következik: nem látjuk, hogy mi lesz a csigával. Vége a filmnek.

Ez alapján viszont a teljes kompozíció úgy is nézhető, hogy az akció, az incepció egy olyan furcsa térben játszódik, amely visszatér önmagába. Az álomtér összeomlása után ugyanis Cobb és Saito a repülőgép utasterében ébred. Ily módon számukra a negyedik álomszint után a valóságként kezelt szituáció következik (a történet lineáris idejében). Innen nézve az akció escherizálása elülteti a nézőben is azt a gondolatot, amit Cobb a felesége, Mal tudatába vésett bele: „A világod egy álom”. Vagyis a repülőgép szintje, ahonnan elindultunk, és ahová megérkezünk, az a pont, ahol a hierarchikus rendszer visszatér önmagába. Nem látjuk, hogy eldől-e a csiga, de érzékelhetővé válik az Escher-tér hurokrendszere, a zárlat helyének eldöntetlensége és a közvetítőrendszer anyagisága. Ezért a totem végső pozíciója már nem lényeges.

A különleges álomterekben és Escher-féle hurkokban játszódó történet végén könnyen Mal helyzetében találhatjuk magunkat, aki egy gondolat beültetése következtében a realitást álomnak vélte (és fordítva). Bár Cobb emlékszik Malra, tudatosan is felidézheti, a nő mégis a legváratlanabb helyeken képes megjelenni, ily módon kapcsolatban lehet a főhős tudattalanjával is. Tehát az álomban zajló akciók színtereit tudatos tervek alapján építi fel a csapat építésze, Ariadné, ám az álmodó tudattalanja népesíti be azokat. Ez a megoldás szintén meghosszabbítható a nézőtér felé, a film mintegy mozgósítja a befogadó képzelőerejének rejtett tartalmait, és mindig marad valami megmagyarázhatatlan, ami soha nem számolódik fel teljesen… Melyik tér a valóságos? Ahogy Mal közvetítésével láthatjuk: álombeli és reális világunk egyaránt a tudattalanunk terméke. A racionális értelmezést ily módon mindig kíséri egy nyugtalanító érzés: mi van, ha a másik megoldás a helyes? A csigára nem hagyatkozhatunk. Christopher Nolan Inception c. filmje tehát a forgatókönyv, a kivitelezés, illetve a koncepció szempontjából is remekműgyanús vállalkozás.