Lápvidék
Az öncenzúra gyilkos egy dolog, ki nem mondott, le nem írható(?!) gondolatok, érzések, pláne egy olyan közegben, ami elvileg az otthon, haza, haza a „hazában” – ami néha kivet, néha utál, néha csak lesajnál. Egyszer valaki azt mondta nekem erre, „tudom, hogy ez egy nem normális állapot, de ez van”, s a gondterhelt arcon láttam a gondolat, az érzés súlyát, mert ami a szlovmagy közéletet uralja lassan 10 éve (vagy már több), az egy nem normális dolog.
A Felvidék – vagy Dél-Szlovákia, ahogy tetszik – mindig is etnikai, társadalmi, politikai határvidék volt, ahol sokan és sokféleképpen fejtették ki, fejtik ki befolyásukat, mert mindig is kiszolgáltatott helyzetben volt.
Az elmúlt másfél évtized pedig kitermelte a nagytestvérek iránt rajongó, vakon szervilis szekértáborokat, ezáltal is megosztva ezt a kis közösséget. Mert valahol mindenki azt akarja, hogy legyen jövője az ittlétnek, legyen értelme itt gyökeret verni, ne csak magyarázata, ami a „mert -ek” sűrű halmazába veszik el. Mert ide születtem, mert itt nőttem fel, mert itt vannak a barátaim, mert itt van a családom, mert ide temessék, ami majd földi létem után itt ragad, ha már nem tudom tovább cipelni a másvilágra – vagy el lehet dönteni, mi mit cipel, test a lelket, lélek a testet, de ezt most inkább hagyjuk is.
Ám ez még akkor sem mentség arra, hogy a szekértáborok ne csak különbözzenek útkeresésük módjában, de egyben gyűlöletet is tápláljanak a másik iránt. Csak azért, mert más a vélemény, csak azért mert eltér az adott kurzustól. Igaza nem mindenkinek lehet, véleménye viszont igen, de ha a vélemény, a fejünkben megszületett önálló, részünket képező gondolat is bűn, akkor azt hiszem nagyon rossz irányba haladunk. Mert a gondolatbűncselekmény, mint fogalom bennem sokáig csak az orwelli disztópia világában létezett, de ahogy telik az idő, egyre érzem úgy hogy ez a disztópia valósággá válik, és kezd véget nem érő „két perc gyűlöletté” manifesztálódni az, amit egyébként szlovákiai magyar közéletnek hívunk.
Már-már valóságtól elrugaszkodott, szinte beteges rajongás valami olyan stabil rendszer iránt, ami majd erővel írja át a jelen szabályait, a valóságot, a realitást. Ez az, ami időnként diktátorokat, rezsimeket emel magasra. Nem azok a rosszak, akik a rendet óhajtják, akik úgy érzik, igazságérzetükön keletkezett csorba csak egy módon köszörülhető ki. Hanem azok, akik a kétségbeesett, múltjában és jelenében, gyakran fizikailag is megtiport tömegek erejét, saját önző céljaik megvalósítására használják fel. Ugyanakkor a tömeggé váló egyén hibája, ha elvakultságában ezt nem latja, nem akarja látni. A demokrácia pedig a tömeggé váló egyének önálló döntésére épült fel. Egyének hoznak döntéseket azért, hogy közösségük ilyen vagy olyan irányba haladhasson, választanak, szavaznak egy lehetőség mellett, vagy ellen, vagy megtartják véleményüket maguknak. A demokrácia a döntés és gondolat szabadsága, amiben kimondhatjuk, leírhatjuk, mit támogatunk és mit ellenzünk. Ha pedig valamivel nem értünk egyet elmondjuk a másik félnek, hogy miért. Ő pedig ezt tudomásul veszi, sőt a kritikát értelmezi, mert ez az objektivitás.
De mi van ha a másik fél, csupán eszmei és/vagy párthűségből mondja azt, hogy a másik véleménye egyszerűen csak egy „nyílás, ami egyébként mindenkinek van,” de senkit sem érdekel? Az objektivitás itt meghal a demokrácia megroggyan, az ellenzékből ellenség lesz, az ellenséget pedig gyűlölni és üldözni illik, jöhet a közéleti tér leuralása, és veszélyessé válik a kimondott szó, a leírt gondolat, jöhet az öncenzúra. Ilyen egyszerű ez.