A magyar fantasy irodalom egyik mérföldköve – Nemes Istvánnal
Három évtized telt el azóta, hogy John Caldwell tollából megjelent A káosz szava c. regény, amely a fantasy irodalom egyik meghatározó fordulópontja volt 1990-ben. A szerző azóta is folyamatosan bővíti a Káosz Ciklust és 2001-ben Hüse Lajossal és Bihon Tiborral a Káosz Szerepjátékot is összeállították. A magyar fantasy irodalom egyik atyját, Nemes Istvánt felkerestük, és ezen alkalomból egy időutazásra indultunk, hogy mégis hogyan alakult ki a zsáner a magyar irodalomban az ő véleménye alapján.
Mikor találkoztál először a fantasy irodalmával? Melyik magyar, illetve külföldi szerző műve került a kezedbe?
1978–79-re datálnám az első fantasztikus jellegű írásaimat, de sci-fi olvasó és gyűjtő kb. 1976-ban lettem, amikor az unokabátyám könyvespolcán rábukkantam a Kozmosz Fantasztikus Könyvek két kötetére. Az egyik Pierre Boulle: A majmok bolygója (1971-ben jelent meg a KFK-ban) volt, a másik Louis Trimble: Városgép c. regénye (1972-ben jelent meg magyarul). Bár meglehet, olvastam már korábban is olyan könyveket, amik bekategorizálhatók sci-finek (pld. Beljajev: A kétéltű ember és Beljajev: A repülő ember, illetve Fekete Gyula: A kék sziget c. utópiája, avagy Szathmári Sándortól a Kazohínia…), de bár a felsoroltak mindegyike tetszett, igazából A majmok bolygója és a Városgép döbbentettek rá, hogy létezik olyan, hogy „sci-fi irodalom”.
Ezt követően kezdtem el én magam is rövid (egypoénos) sci-fi szösszeneteket írni, s mivel 1979 februárjában alakult egy sci-fi klub Debrecenben, annak is tagja lettem. Ráadásul, úgy hozta a sors, hogy 1979 nyarán azzal töltöttem az érettségi szünetemet, hogy az antikvárium egy kihelyezett standján árusítottam (besegítve az ott dolgozó nagymamámnak), és ez alatt a másfél hét alatt annyira beindult bennem a gyűjtőszenvedély, hogy nem csak az ott keresett fizetésemet költöttem könyvekre, de az összes zsebpénzemet is befektettem a későbbi gyűjteményembe.
Ráadásul, ezzel az új hobbimmal két jó barátomat is megfertőztem, akik szintén rákattantak a fantasztikus irodalomra, és ettől kezdődően immár hármasban bogarásztunk a debreceni antikváriumban… Rendszeresen átmentünk más városokba is, és egyszer még a kiskundorozsmai kirakodóvásárt is meglátogattuk – mert kezdtünk fanatikusok lenni, és immár nem csak a sci-fiket gyűjtöttük be, hanem minden mást is, ami akár csak egy kicsit is súrolta a fantasztikum peremét.
Említhetném ebből az időszakból Rider Haggard misztikus történeteit, vagy Meyrink Gólemét és a Walpurgis éjt… vagy még inkább a sokak által „gusztustalannak” titulált Hans Heinz Ewers fantazmagóriáit (és még sok-sok mindent)… és ezek már inkább közelebb álltak a fantasyhez, mint a sci-fihez… de ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy létezik egy olyan zsáner, hogy „fantasy”.
A gyűjtőszenvedély révén több olyan amatőr fordításhoz is hozzájutottam, ami nem jelent meg könyv formában, csak fénymásolatban terjedt a legelszántabb gyűjtők között. Ilyen volt például Abraham Merritt: A délibáb lakói c. regénye, amelyhez kb. 1981-ben jutottam hozzá, és teljesen lenyűgözött az olvasmányos stílusa és a misztikuma. Mint ahogy Edgar Rice Burroughs: A Mars hercegnője is meghatározó élményem volt. (Nagyon sok pénzt fizettem azért, hogy beszerezzem a Mars-ciklus magyarul 1917 tájékán megjelent négy kötetét – de többször is újraolvastam, és imádtam.) Burroughs neve egyébiránt sokkal inkább a Tarzan könyvekből ismeretes, azok közül is mindent elolvastam, amihez csak hozzájutottam. Az 1960-as években az újvidéki Fórum kiadó publikálta a Tarzan sorozat első hat kötetét magyar nyelven – a gyűjtők körében óriási kincsnek számított, még ha nem is egyértelműen fantasy.
Aztán persze jött Tolkientól a Babó, és később A gyűrűk ura… amelyek meghatározó élményt jelentettek ugyan, és kezdtem képet kapni arról, hogy mi a fantasy… de az igazat megvallva, engem nem bűvölt el Tolkien stílusa, és bár értékeltem (most is nagyra tartom), de mint olvasmányt inkább olvastam újra negyedszer is a Mars-ciklust, mint Tolkien nehézkes, aprólékos trilógiáját.
Aztán 1982-ben megjelent a Galaktika 45. száma, amely kifejezetten fantasy tematikájú volt… főként hard fantasy… és ezek között akadt egy Conan-képregény is. Azt hiszem, számomra itt kezdődött el az érdeklődés a fantasy iránt, noha ekkor íróként még teljesen a sci-fire koncentráltam, illetve az olvasmányaim 90%-a is sci-fi volt. (Ekkoriban Magyarországon némelyik évben csak 2-3 sci-fi regény jelent meg, szóval, inkább a régebbieket olvasgattam.)
1985-ben ismerkedtem meg az akkor 15 éves Kornya Zsolttal (aki később Raoul Renier néven lett ismert író), aki viszont elsősorban a fantasyt részesítette előnyben, és sok mindent elmesélt az olvasmányai közül – Lovecraft, Howard, Norton, Sprague de Camp, Moorcock, stb –, amik nekem is felkeltették az érdeklődésemet a fantasy iránt. Ráadásul, Zsolt ismerkedett a fantasy szerepjátékkal, elsősorban az Advanced Dungeons & Dragonsszal, és amikor indított egy kampányt a vele egyidős osztálytársainak és barátainak, engem is bevont.
Azt hiszem, ekkor fertőződtem meg igazán a fantasyvel, és az első lejátszott kampány alapján írtam meg A Káosz Szava c. regényemet, amely meghatározónak bizonyult, hiszen még azóta is – 30 év elteltével is – írom a folytatásait.
Mit gondolsz, melyik az a mű, amely meghatározó pont volt a magyar fantasy irodalom fejlődésében?
Azt gondolom, A Gyűrűk Ura volt a legmeghatározóbb. Ezt a könyvet (trilógiát) olyan emberek kezében is láttam, akik egyébként nem igazán olvastak más fantasztikus irodalmat. Hogy erre miért kattantak rá? Nem tudom. Talán elterjedt a híre, hogy ez valami egyedi, és sokakat berántott ez a kitalált, remekül kidolgozott világ.
Vagy talán Robert E. Howard Conanja volt az, ami sokak számára jelentett megismerkedést a fantasyvel. A Conan, a barbár 1982-ben jelent meg a mozikban, és két évre rá a Conan, a pusztító is elkezdte bevonzani a leendő fantasy rajongókat. Amikor abba a helyzetbe kerültem, hogy a Csokonai Kiadó Főnix sorozatának szerkesztője lettem – egy merész próbálkozás révén –, hamar eldőlt, hogy a sorozat első kötete Conan karaktere köré épül.
Az egész úgy kezdődött, hogy 1988-ban a fülembe jutott, hogy a Csokonai Kiadó az irodalmi értékei mellé gondolkodik azon, hogy olyan könyveket is kiadjon, amelyek nyereségesen eladhatók és nem az állami támogatás összegét emésztik. Alapvetően háború előtti, klasszikus ponyvák újra kiadásában gondolkodtak, de aztán kértem időpontot én a kiadó főszerkesztőjétől – ismeretlenül, hátszél és bármiféle kapcsolatok, támogatás nélkül –, bementem meghallgatásra, és sikerült meggyőznöm a főszerkesztőt arról, hogy inkább sci-fi sorozatot kellene kiadnia, nem pedig ponyvákat. Elég magabiztosra sikerülhetett a győzködésem, mivel félóra múltán úgy sétáltam ki az irodából, mint megbízott sorozatszerkesztő, és várták tőlem a javaslatot a címlistára.
Ekkoriban még javában tartott a szocializmus (noha már a vége felé), és nem lehetett ám csak úgy egyszerűen nyugati valutához jutni. Leadhattam én a kedvenc angolszász olvasmányaim listáját… de egyértelmű volt, hogy ezekkel indítani a Főnix sorozatot lehetetlen; nem tudjuk megvásárolni a jogokat. Szóval, mielőtt beindult volna az egész, egyből váltani kellett.
Ekkor elkezdtem keresgélni a lehetőségeket, és olyan könyveket kiválasztani, amelyeknél már nem kellett jogdíjat fizetni. Ekkoriban a szerzői jogot a háború után megkötött, Berni Konvenció szabályozta, amely azt mondta ki, hogy a szerző halála után 50 évvel a jogok felszabadulnak, és ingyenessé válnak. És mivel Robert E. Howard, a Conan megalkotója 1936-ban halt meg, a novellái 1988-ban immár szabad prédának számítottak.
A gondot csupán az jelentette, hogy ekkortájt még nem volt egyszerű hozzájutni angol nyelvű könyvekhez. Nekem például egy darab Conan sztorim sem volt, Zsolt barátomnak is csak német nyelven… Sürgősen befizettem hát egy ausztriai bevásárló útra, ahová a legtöbben kávét és Gorenje fagyasztót venni mentek ki, én pedig a bécsi (angol nyelvű) antikváriumokat rohantam végig. Buszos út, maximum 2-3 órám volt az egészre, utána rohannom kellett vissza a buszhoz, hogy ott ne hagyjanak.
Nos, így vettem meg azt a pár Howard-kötetet, amikből kihalásztam azt az öt novellát, amelyből összeraktam a Főnix-sorozat első kötetének tartalmát. Ezeket – az idő rövidsége miatt – én magam fordítottam, és ifjú barátom, Kornya Zsolt volt az, akire rábíztam a lektori szerepet, valamint az utószó megírását… elvégre Zsolt volt az, akinek révén kapcsolatba kerültem a fantasyvel és Howard stílusával is. Jobban ismerte Howard életművét és magát a zsánert is, mint én, aki ekkoriban még csak kóstolgattam.
Nem volt egyszerű, mivel én még kezdő fordító voltam, Zsolt pedig – úgymond – kezdő szerkesztő, aki csak úgy tudta elfogadni a szöveget, ahogy ő maga fordította volna. Jó sokat vitatkoztunk egyes részleteken, de végül is minden megoldódott, és a Conan, a barbár c. kötet végül is megjelent 1989-ben.
A könyv címlapfestménye nekem nem igazán tetszett, de a grafikus (Kathy László) arra hivatkozott, hogy számára Conan egy képregényfigura, tehát a festményt is képregényesre vette. Valamint a sorozat emblémája is inkább hasonlított libára, mint főnixre… de hát, ekkortájt ilyesmibe tényleg nem volt semmi beleszólásom. Úgyhogy, nem berzenkedtem, örültem, hogy egyáltalán megjelenik. Végül is, ez volt az első megjelent könyvem, és az első olyan fantasy, amiben benne volt a kezem, és így is nagyon örültem neki.
Ezen túl melyik magyar fantasy regényt tartod jelentősnek a kezdetekben?
Talán szerénytelennek hangzik, de úgy gondolom, a saját regényemet, A Káosz Szava címűt (John Caldwell álnéven), illetve a Cherubion-ciklus első kötetét, a Harc az Éj Kövéért kell említenem (Jeffrey Stone álnéven, amelyben Kornya Zsolt és Rácz Mihály barátom is írótársam volt; együtt ötleteltünk hónapokon át, de végül az írásmunka jelentős részét én végeztem el.)
E két könyv kiadása után jelent meg Wayne Chapman (Gáspár András és Novák Csanád) első regénye, A halál havában, amely a MAGUS-világ alapját képezi. Az akkori visszajelzésekből ítélve úgy gondolom, ezek a művek vonzottak be sok leendő rajongót a fantasybe.
A fantasy könyvek és ezen világépítésük szoros kapcsolatot ápol a nyugati szerepjáték kultúrájával. Mikor kerültél vele te magad is kapcsolatban, illetve melyik játékkal?
Én a Sárkányok és Labirintusok (Dragons & Dungeons) játékkal ismerkedtem meg még 1985-ben, nem meglepő módon Kornya Zsolt jóvoltából. Ez akkoriban nem a manapság közismert „Advanced” verzió volt, tehát nem AD&D, csak simán D&D. Zsoltnak volt egy zsebkönyv méretű, angol nyelvű könyvecskéje, amelynek a címére már nem emlékszem – talán soha nem is tudtam –, de ez egy általános ismertető volt, amely elmagyarázta a játék menetét és az akkor még viszonylag egyszerű szabályokat, és tartalmazott egy minta modult is.
A modul arról szólt, hogy van egy földmélyi labirintusszerűség, ahol állítólag egy varázskard van elrejtve, és ahol sok kalandozó eltűnt már, és soha nem bukkant fel élve. Valójában ez egy föld alatti folyosórendszer volt, amelynek közepén egy manó sámán egy gigászi méretű óriás gekkót tartott fogva, és úgy áldozott az istenének, hogy megetette a gekkóval a foglyul ejtett kalandozókat.)
solt, mintegy a szerepjáték bemutatásaképpen lejátszotta velem ezt az egyszerű modult, és én, aki alapvetően is imádok mindenfajta játékot, hamar ráéreztem arra, hogy ez engem megfogott, és még több ilyet akarok.
Ennek kapcsán vett be engem Zsolt abba az immár AD&D szabályok szerint indított kampányba, amelyet megközelítőleg másfél éven át játszottunk – kezdetben kilencen – úgy, hogy szombatonként találkoztunk a lakásomban (mármint, a szüleim lakásában), és 4-5 órán át játszottunk. Természetesen, Zsolt volt a mesélő, mint ahogy a későbbiekben is. Több modult rakott össze egybe, egységesítette ezeket Greyhawk világára, és ahol kellett, improvizált, amikor a játékosok más irányba vitték a sztorit, mint ahogy ő eltervezte.
Másfél év elteltével jutottunk el odáig, ahol az én karakterem, Skandar Graun végzett a megmaradt társaival, miután rájött, hogy Nicolaus druida és Yamael orgyilkos meg akarnak szabadulni tőle. Gyakorlatilag ebből a monstre kalandból született meg A Káosz Szava c. regényem – jócskán módosított verzióban.
Ahogy már mondtam, a Káosz Világának első regénye az első hosszantartó AD&D kampányom sztorija alapján született. Mivel én „csak egy játékos” voltam, nem ismertem azokat a kitalált világrészeket és neveket, amiket Zsolt mesélés közben felvázolt, így a regényt gyakorlatilag úgy írtam meg, hogy jó pár momentumot felhasználtam ugyan a lejátszott kampány világából, de mivel nálam a sztorin és a fordulatokon volt a hangsúly, gyakorlatilag hasraütéssel írtam be mindenféle kamu neveket, amik épp eszembe jutottak. Ebből persze adódtak olyan kínos ellentmondások, hogy egyszer úgy írtam, hogy valahová északi irányban mentek, aztán mégis délen kötöttek ki, és így tovább. Nem volt ez nagyon kirívó hiba… csak épp akkor lettem volna gondban, ha arra kér valaki, hogy rajzoljak már egy térképet a sztorihoz…
Később jöttek a folytatások, egyre újabb és újabb „kamu” világrészleteket írtam a regényekbe, és bár konkrét térképet még ekkor sem tudtam volna rajzolni, azért nagyvonalakban már kezdtek kialakulni a fejemben a kontinensek, azok nevei, főbb tájegységei, jellegzetességei. De a nevekkel még ekkor is csak találomra dobálóztam. Aztán 1998 tájékán vetette fel Bihon Tibor barátom, és „állandó jellegű tettestársam”, hogy kellene egy térkép, konkrét leírások, stb… és pár aktív szerepjátékos barátjával elkezdték kigyűjteni a regényeimből a neveket meg a hivatkozásokat, és elkezdték azokat összerakni, megrajzolni a világot. Persze, kellettek kompromisszumok is – amikor az egyik könyvben északra rakott világot a térképen máshová kellett helyezni, mert egy másik könyvemben egészen másutt volt… de alapvetően egész szépen összeállt.
Aztán, hogy az alapokban megegyeztünk, a leírtak alapján a srácok külön-külön avagy ketten-hárman összefogva elkezdték megalkotni a világleírást; egy-egy faj vagy terület részletes bemutatását.
1998-ban, amikor A Káosz Sárkányait írtam, az az ötletem támadt, hogy az addig elkészült világleírás „morzsáiból” párat beleteszek a könyv végére függeléknek. Bár már sürgetett a nyomdába adási határidő, annyira belelkesültem, hogy jó pár napot rászántam az írásra, és nem bírtam volna abbahagyni. Nem elégedtem meg a részletekkel, hanem egy „teljes” áttekintést próbáltam adni. Persze, ekkor mindez kapkodva ment, és szinte mindent beleírtam, ami épp az eszembe jutott, nem volt túl nagy tervezgetés… vagyis: egy eléggé összecsapott munka volt. (Még a kontinenseket is én magam rajzoltam meg, a nagyjából óvodás szintű rajztudásommal és a nulla művészi érzékemmel – csak hogy legyen.) Viszont arra nagyon jó volt ez az egész, hogy összeálljanak az alapok, és elkezdjünk komolyan elgondolkodni azon, hogy tényleg meg kellene csinálni egy kidolgozottabb világleírást. Ezt Bihon Tibi és Hüse Lali barátom forszírozták leginkább, és mivel én folyton időhiányban szenvedtem, ők vették kézbe a projektet, ők szerveztek mindent. Végül 2000-ben meg is jelenhetett a világleírás. Nagy munka volt, és életem végéig hálás leszek mindenkinek, aki kisebb vagy nagyobb mértékben részt vett ebben a munkában.
Milyen irodalmi művek hatottak rád, miközben készült a Káosz világa?
Oké, hamarosan válaszolok.
Eddigre, mire a világleírásig eljutottunk, már jóval olvasottabb lettem az amerikai fantasyben, és szinte minden olvasmányélményemből belekerült egy pici a saját regényeimbe, és ebből kifolyólag a világomba is. Felsorolni is sok lenne, de ami elsődlegesen ide kívánkozik, az Jack Vance és a Haldokló Föld ciklusa. (Nem feledkezve meg arról, hogy az ő művei voltak azok, amikre annak idején a D&D is sokat épített.) Nekem Ravasz Cugel az egyik legnagyobb kedvencem Vance-től, és nem is bírtam megállni, hogy írjak egy klónkaraktert, amelyet Fürge Calvernek neveztem. Többször, több helyen leírtam, hogy Calvert Cugelről mintáztam, sőt, a Gyémántváros c. kisregényemben Calvert majdnem megölik, mert annyira hasonlít arra a Cugel nevezetű gazemberre, aki átverte és kifosztotta a város jámbor lakóit. Mindamellett, a két karakter csak hasonlít, de sok eltérés is van köztük; például, amíg Cugel csak egy opportunista csaló, addig az én Calverem egyenesen élvezi, ha fölényeskedhet másokkal, és szívfájdalom nélkül gyilkol, ha számára az az előnyös.
Hirtelenjében még Robert E. Howard jut eszembe, akinek az egyik novellájában – talán a piktek – egy a múltból megidézett kardfogú tigrissel mészároltatnak le egy foglyot. Engem annyira megfogott annak leírása, hogy ennek a fenevadnak a mintájára találtam ki a világom egyik faját, a quettereket, amik gyakorlatilag egy rég letűnt faj tagjai: szárnyas, intelligens ámde roppant kegyetlen fenevadak, pengeszerű agyarakkal.
És talán nem pont ide tartozik, de volt egy önálló sci-fi regényem, a Worluk átka, amelynek eredetileg semmi köze nem lett volna Skandar Graunhoz… de valami hirtelen támadt, perverz ötlettől vezérelve azt találtam ki, hogy az abban szereplő Yvo Worluk professzorból legyen a Káosz istene, Yworl… és az egész Káosz Világa arra a kaotikusan átalakult világra épüljön, amelyet Worluk professzor egy felelőtlen kísérlete alakított ki. Később pedig elkezdtem építkezni erre a világra. Pld. a Worluk átka főszereplője egy Mark Yennon nevezetű, ausztrál könyvesbolti eladó volt – belőle lett később a Káosz Világán a Rend istene, Feketebotos Mark’yhennon…
…és így tovább.
Ennyi év elteltével már visszaemlékezni sem egyszerű, főleg úgy, hogy néha napról napra változtak, alakultak az elképzeléseim.
