Identitásgyár és a posztmodern

A Ma7 onlineon Hajtman Gábor írt egy cikket (Kell-e különbséget tenni a kommunista és a fasiszta rendszerek között?), amelynek végén megszólított engem. A cikk maga vitaindító kommentár (lenne), és bár mint történész lettem megszólítva, Hajtman cikke csak részben foglalkozik valamilyen történelmi ténnyel, eseménnyel vagy folyamattal. Alapvetően egy, pár történelmi példával fűszerezett, de politikai indíttatású cikkről van szó.

A koncepció érthető, de a kivitelezése gyér

Hajtman cikkének felépítése egy mára jól ismert séma szerint készült el, amelynek alapját a totalitarizmus elmélete adja. A szerző viszont messze túlmegy azon, hogy összehasonlítsa a nácizmus és a sztálinizmus működésének kereteit. Végkövetkeztetésében egészen odáig jut, hogy a nácizmus és a kommunizmus közé egyenlőségjelet tegyen úgy, hogy eközben lehetőleg Karl Marxot és a marxizmust is ebbe a vonalba helyezze el. Ehhez viszont szüksége van arra, hogy a cikkében végig esetlegesen használjon fogalmakat és mellette ferdítsen is.

A totalitarizmus elmélete, amelyből a kommentár kiindul, régi gyökerekre tekint vissza. Sztálint és a személyi kultuszra is épülő rendszerét először Lev Trockij hasonlította a Hitleréhez. Tehát a sztálinizmus első ilyen élű kritikája pont, mondjuk úgy, balról érkezett. Később Hannah Arendt és a szerző által idézett Raymond Aron is népszerű munkákat publikáltak a két államapparátus ideológiai műkődtetésének hasonlóságáról (Arendt először: The Origins of Totalitarism [1951.], magyarul: A totalitarizmus gyökerei [1992.] Aron pedig Démocratic et totalitarisme [1965.], magyarul: Demokrácia és totalitarizmus [2005.]).

És itt ferdít Hajtman, amikor Aron következtetéseit a nácizmus és en bloc a kommunizmus összehasonlításaként értelmezi. A könyv, amiből idéz, a totalitarizmus kapcsán a náci Németország és a sztálini Szovjetunió közötti párhuzamokat veszi sorra. Aron valóban használja a “kommunizmus” kifejezést, de azt jól körülhatárolt módon teszi, és konkrétan a sztálinizmusról beszél (a felhasznált fejezetben), valamint a két ország működéséről.

Fogalmi zavarok

Hajtman cikke közben végig fogalmi zavarokkal küzd. Először is címében fasizmust ír, majd a cikkben már áttér a nácizmusra. Ez nemcsak azért gond mert a két ideológia sem ugyanaz, hanem azért is, mert ezzel megpróbálja kikerülni az összes fasisztoid jellegű politikai mozgalmak és politikusok mai népszerűségét (példának okáért ld. Brazília és az USA elnöke, de a sor Európán belül is folytatható bőven – hajaj!). Teszi ezt mindazzal, hogy véleménye szerint a mai demokratikus államokban a neonáci szervezkedések illegitimek. Cikkében tehát a “nemzetszocializmushoz” [sic!] méri az általa kommunizmusnak nevezett akármit (nem derül ki mire gondol pontosan).

Másodszor: bár jól érzékeli, hogy a baloldali szcéna ideológiailag nagyon megosztott, nemcsak a mai kapitalizmushoz való viszonyulásban (!!!), de a munkásmozgalom történelmének megítélésében is. A szerző alapvetően a (régivágású) kommunisták és szocialisták, valamint a marxisták és neomarxisták kategóriákat használja, olykor szembeállítva a vélt (!) véleményüket. (Hol maradtak az anarchisták, szindikalisták, anarchoszindikalisták, trockisták, stb.?) Bár látszik, hogy valahol hallott, vagy olvasott valamiről, de az vagy nagyon felületes volt, vagy egyáltalán nem értette meg. Pl. “…a kommunista rendszert azért nem lehet teljesen elítélni, mert a valódi kommunista eszmét soha nem lehetett [sikerült? – megj. tőlem] gyakorlatban kivitelezni.” Itt a szerző arra akar célozni, hogy az ideológia gyakorlatba ültetését tartják sokan döntőnek.

Ha abból indulunk ki, hogy a leghosszabban fönnálló megvalósítási kísérlet megítélése (értsd az orosz forradalomból kinövő Szovjetunió) a kortárs elvtársakat is az elejétől kezdve miként osztotta meg, nincs min csodálkozni. Elég itt utalni a bolsevik-mensevik ellentétre (már 1903-tól), vagy mondjuk a II. Internacionáléra, amikor az I. világháború támogathatósága mentén a munkásmozgalmi pártok egységre való törekvése végleg megbomlott. Az orosz forradalom sikere után annak megítélése nem volt egységes, sőt a szociáldemokraták (pl. Eduard Bernstein vagy Karl Kautsky) konkrétan ellenezték azt (nem mellesleg Aron ír erről könyvében). Közben mindketten marxistáknak vallották magukat. És most a XX. század elejéről beszélünk, amikor is az Internacionálén keresztül hellyel-közzel még mondható az, hogy a kommunisták nagyobb része azt gondolja, hogy…, de már azt is fenntartásokkal kell kezelni. Ez viszont ma ilyen formában, ebben a kérdésben csacsiság. Lehetséges, hogy a Cseh és Morva Kommunista Párt vagy a Thürmer-féle Munkáspárt nosztalgiát dédelget a “létező szocializmus” vagy a Szovjetunió iránt, de ezek a pártok ma, 2020-ban, ideológiájukban mennyire sorolhatóak a baloldalhoz? Okamura és Orbán melletti kiállás és támogatás mellett ez lehetséges? Ha ezek a pártok nem az elveik szerint politizálnak (ami ugye a kommunizmus lenne), akkor csupán opportunisták, s nem azok, amelynek láttatni akarják magukat. Rövid történeti szösszenetünkhöz még azt is tegyük hozzá, hogy a Szovjetunió megalakulásakor kiépített rendszer és a sztálini modell között óriási a különbség.

Később úgy folytatja a szerző, hogy “a kommunizmust sokan államkapitalizmusnak, esetleg más elnyomó rendszernek nevezik.” Fent leírtakat újból ide veszem, valamit hallott a szerző, de nem értelmezte azt, valamint saját fogalmi rendszere is zavarhatja. Senki sem tagadja, hogy a kommunizmus (vagy ahogy a korszakban használták marxizmus-leninizmus) ne lett volna a korszak ideológiai alapja, de az országok gazdasága oly formában nem változott, nem tudott megváltozni, hogy meghaladhatta volna a kapitalizmust. Ezért vonják sokan kétségbe azt a terminológiát, amely félrevezető. Ehhez viszont nem kell marxistának lenni. A termelői eszközök ahelyett, hogy társadalmi tulajdonba kerültek volna, állami tulajdonban voltak. Ez területileg és kronológiailag változó volt, de pl. a sztálinizmust az államosítások jellemezték. Azelőtt még földosztás volt. Az államkapitalizmus így nem is lehet elnyomó rendszer, mivel maga a kifejezés csak leíró jelleggel bír. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy ahol az egypártrendszeren keresztül a magukat kommunistáknak vallók birtokolták a hatalmat, ott öndefiníciójuk szerint sem volt kommunizmus. Csupán arra törekedtek.

Kritikátlan “kritika”

A cikk legnagyobb hibája mégis az, hogy nem foglalkozik a kapitalizmussal. Kétszer említi. Egyszer jelzős szerkezetben, amit feljebb idéztem, másodszor meg, amikor Aron egyik érvét foglalja össze. Pedig mind történelmi, mind jelenlegi vizsgálódás esetén, ha bármit is szeretnénk megérteni a cikkekben tárgyalt ideológiákból, elemzésünkből a kapitalizmust nem hagyhatjuk ki. Vagyis kihagyhatjuk, ha célunk valamilyen érzület szítása, vagy ha egy gondolatot, elképzelést akarunk egy csoport identitásának részévé tenni.

Mint látszik, a cikket a felvázolt történelmi ismeretek tekintetében komolytalannak tarthatjuk. Emellett viszont, mint már utaltam rá, a maga buborékjában megvan a haszna. A mai központi nemzeti identitás termelésére megvan a politikai akarat (nem mellesleg a pénz is). Gyárszalagokon születnek az ilyen és ehhez hasonló “publikációk”. Ezek történeti valóságalapja változó, de nem is ez a lényeg. Az identitás felértékelődött a posztmodern világunkban, ahol az igazságot (vagy legalább valamely csíráját) sokkal nehezebb megtalálni, mint ahogy arra számítani lehetett volna az internet megjelenésével. A politikai közbeszédnek valamelyest érdeke is, hogy ebben a mederben tartsa a közhangulatot.

Pedig ha valamikor, most elengedhetetlen szükség van arra, hogy újraértelmezzük azt a gazdasági-társadalmi konstrukciót, amiben élünk. Egyfelől a jövedelemkülönbségek a 70-es évektől globális szinten növekszenek, amihez még hozzáadódik egyes országok szerepe a világgazdaságban, ami a társadalmi olló folyamatos nyílását eredményezi. Másfelől a természeti kincseink kiaknázásával és felélésével a klímakatasztrófa felé haladunk. Az ember és a természet ilyen szintű kizsákmányolásával úgy vélem, hogy az emberiség morális és erkölcsi mélypontra jutott. A kapitalizmus mai formája viszont nem egy szent tehén, amelyet ne lehetne föláldozni. Ha erre viszont valaki fölhívja a figyelmet, és egy igazságosabb világért dolgozna, egyből az identitásgyárakban készülő szófegyverek kereszttüzében találja magát.

(A szocializmusról jó és rövid történeti összefoglalást ad Bayer József: A politikai gondolkodás története [Osiris tankönyvek, 1998] c. munka idevágó fejezete a 223–249. oldalakon. A Szovjetunió történetéről rengeteg jó és hozzáférhető történelmi munka készült. A totalitarizmusról pedig érdemes kritikát itt találni Krausz Tamástól.)

Kiemelt kép: A Berény Róbert Fegyverbe! Fegyverbe c. tanácsköztársaságbeli rajzának Kis István által alkotott szobor változata. Korabeli gúnynevén a “Fürdőmester szobra” jelenleg a budapesti ún. parktemetőben “nyugszik”, ahol a kép is készült. Képforrás: mementopark.hu