Van-e értelme a vadászatnak?

Novemberi vasárnap délután. Szélcsend, szikrázó napsütéssel, szinte kihagyhatatlan alkalom arra, hogy vadászni menjek. Az olvasók fele körülbelül ennél a sornál dönti el magában, hogy egy újabb „közönséges gyilkos, védtelen állatokat legyilkolászó vadorzó, vagy esetleg állatokra kedvtelésből lövöldöző újgazdag ficsúr írását nyitotta meg, és azonnal be is zárja a cikkemet. Pedig szeretném elmagyarázni, bemutatni, közelebb hozni a tisztelt olvasó számára a vadászok, és vadgazdálkodás egyre nehezebb, és egyre gyakrabban megkérdőjelezett munkáját.

Kanyarodjunk vissza a vasárnap délutánhoz. Fél három előtt pár perccel autóba ülök, hogy a vadászháznál tett gyors látogatás során az előírások szerint beírjam magam. Mi, vadászok, a közhiedelemmel ellentétben, nem csak úgy lövöldözünk a vadászterületen, a vadgazdálkodás, amelyet folytatunk az egyik legszigorúbban szabályozott „szabadidős tevékenység”, számomra, erdészként az egyik szakmám, mivel a két szakma, az erdészet és a vadászat édestestvérek. A vadászlak falára felszerelt dobozból előveszem a beírókönyvet, fellapozom, és ellenőrzöm, hogy a dűlőbe, ahová igyekszem, nincs-e beírva már valaki. Ma délután én vagyok az első, a vadászterületen fekvő közel hatvan területrész, és névvel ellátott magasles közül választhatok. Dátum, név, dűlőnév kerül a megfelelő rubrikába, majd az indulás és a vadászat várható befejezésének ideje, egy igényesen elhelyezett aláírással.

Vadászlaktól hazaérve, magamra kapom a meleg ruhát, hosszúszárú bakancsot húzok, hogy a lábam ne fázzon, majd a fegyverszekrényhez lépek, előveszem az új vadászpuskám. Nem dicsekedni szeretnék, csak itt ki kell térni arra, hogy a vadászat nem olcsó mulatság – a kezdeti költségek, melybe a vadász- és fegyver-, valamint a pszichológiai alkalmassági vizsga letétele, a vadászjegy és a fegyvertartási engedély kiváltása tartozik – amelyek után, a megfelelő felszerelés bebiztosítása nem pénztárcabarát mulatság. Nekem szerencsém volt, édesapám szintén vadász, így mikor három éve vadász lettem, egy sörétes puskával ajándékozott meg. Megfelelő golyós fegyverre („távcsöves puskára”) viszont körülbelül két évig spóroltam, hogy a végén megvehessem a szerszámot, amely minősége alapján nem csupán egy, hanem akár két-három vadászgenerációt is képes kiszolgálni.

Mivel a törvény azt is előírja, hogy milyen vadra mikor, a napnak melyik részében, milyen típusú és kaliberű fegyverrel szabad vadászni. Sőt azt is megszabja, hogy az adott vadfajból a vadgazdálkodási terv alapján hány darabot szabad elejteni, amely mennyiség kötelező érvényű a vadásztársaságra nézve! A rendelkezések megszegésének súlyosságától függően a jogszabályok szerint, pénzbírságtól kezdve akár többéves szabadságvesztésig is büntethető a szabályszegő vadász.

A biztonsági előírásokat szem előtt tartva („ha Isten is úgy akarja, a kapanyél is elsülhet”) ellenőrzöm a fegyver töltetlenségét, a másik kisszekrényből előveszem a tárat, és mellé három darab töltényt, többet a törvény úgy sem enged a fegyverbe tölteni. Kopottas hegyük arról tanúskodik, hogy egypárszor már cél nélkül maradtak, így újra zsebre vágom őket, bízva a szerencsémben.

Még a messzelátót a nyakamba akasztom, irataim, mobiltelefonom, bicskám zsebre teszem, kalapom a fejembe nyomom, majd komótosan elindulok a kert irányába. Szerencsés vadász vagyok, hogy a helyi vadásztársaság tagjai a bizalmukba fogadtak, és így helyben vadászhatom. A kertkapun kilépve, már a vadászterület kezdődik, melyen huszonhárman osztozunk. Lassan lépegetve a közeli erdő felé veszem az irányt, magam mögött hagyva a falut, az összes járványügyi előírással, az online oktatás által kikényszerített szobafogsággal együtt.

A napfény megcsillan a vállamra akasztott puska csövén, kellemesen átmelegít, miközben a Vöröshomoki és az Alá dűlő szépen rendezett parcelláiban gyönyörködöm. Háttérben a Nagyerdő már félig kopasz akác-, valamint ezerféle színben pompázó tölgyfái keretezik a gyönyörű látképet. Pár fotón megörökítem, hosszúranyúlt árnyékom belelóg a készített képbe.

Lesz-e elég aláírás az aláírásgyűjtés során? Nem vagyok átlagos vadász, aki „csupán az összes szabadidejét” áldozza fel erre, jelenleg a Szlovák Vadászkamaránál is dolgozom részmunkaidőben. Tavasszal indítottunk egy kampányt, „a vadászatnak van értelme” címmel, hogy megmutassuk az embereknek, hogy nem csupán közönséges gyilkosok vagyunk, ahogy sokan állítják. Munkánk sokrétűségét kisfilmekkel, plakátokkal, szórólapokkal igyekszünk minél jobban propagálni, a járvány miatt elsősorban a közösségi oldalakon. Viszont idén ősszel a hazai vadászat százéves történetének talán legnagyobb kihívása elé néz: rövidesen a kormány, majd a parlament elé kerül az új vadásztörvény, melynek hírére a szakemberek gondterhelten ráncolták össze a homlokukat.

Gondolatmenetemből az erdő felett vijjogó egerészölyv zökkent ki, magasan körözve repül tova, miközben én az erdő szélére érkezek. Mikor otthonról elindultam, az erdő szélén idegen autót láttam, így leellenőrzöm az erdőszéli etetőt, melybe a múlt héten hoztuk ki a kukoricát, megkezdve a fácánok őszi kisegítő etetését. Bizony megtörtént már, hogy jóakaróink a vadállomány számára kikészített eleséget ellopták, de szerencsére most ez nem így van, az etető környékét a nyomok szerint nemcsak a fácánok, hanem a nyulak és az őzek is látogatják. Az őzetető vályújában is ott csillog a só, így megnyugodva, lassan folytatom utam a magasles felé. Az etetőtől ellépve, a tárat a fegyverbe helyezem. Csikordul a zár, ahogy csőre töltöm a puskát, majd halkan kattan a biztosító, ahogy elzárom a fegyvert. A puskát a vállamra véve, kétszer is megigazítom, hogy még véletlenül se álljon a cső rossz irányba, és a földeket pásztázva visszatérek gondolataimhoz.

Az a helyzet, hogy ha nem lenne a koronakrízis, akkor idén ünnepelnénk a “szlovák vadászati önszerveződés” 100. évfordulóját, mivel az ún. Szlovenszkói Vadászati Védegylet éppen egy évszázada kezdte meg működését.  Száz éve a hazai vadászok önszerveződése – melyben nemcsak szlovákok, hanem szép számban magyarok és más nemzetiségűek is részt vettek – vetett véget az őszirózsás forradalom után kitört vadorzási hullámnak (frontról hazahozott fegyverekkel vadásztak a vadra, erdészekre, vadászokra, vadőrökre) mellyel sokat szenvedett szülőföldünkön a vadállományt megtizedelték. Manapság a helyzet megváltozott: a környezetvédelmi lobbi, a vadászatellenes csoportok mind hangosabb népbutító, nem vadászokat álhírekkel megvezető, a becsületes vadászembereket bemocskoló hadjárata egyre jobban erősödik. Napjainkra oda jutottunk, hogy vannak olyan, egyre hangosabb csoportok, amelyek megkérdőjelezik a vadászat létjogosultságát a 21. században.

Ugyanúgy, ahogy az ország jelenlegi vezetéséhez közel álló különböző csoportosulások, azon fáradoznak, hogy az új vadásztörvényben az egységes vadászati önkormányzatiságot szétverjék, az átruházott vadászati és vadgazdálkodási hatósági jogköröket a vadászok kezéből kiragadják – egy szó, mint száz – a “(cseh)szlovák vadászat” százéves múltját, eredményeit, önszerveződésének fejlődését, önszerveződési rendszerének a történelem viharaiban való átalakulását, kompromisszum nélkül lesöpörjék az asztalról. Ez az a gondolat, ami nagyon bánt engem is, mint pályakezdő vadászt, nemcsak a tapasztalt szakembereket.

Közben az erdőn átvezető közelítő úton halkan a magasles felé osontam, hogy az erdő ölelésében fekvő parcellán, a Bánomokban tartózkodó vadat ne zavarjam el. A les alá érve, a biztonsági előírást betartva, fegyverem kiürítem. A zár nyitódásának hangjára négy darab őz pattan fel a szemben lévő magas fűből, és beváltanak az erdőbe. Pedig vigyáztam, hogy még egy ág se roppanjon a lábam alatt, mindhiába. A falubeli kutyaugatás, a traktor, kombájn búgása kifinomult érzékeiket nem zavarja, viszont ha a vadász megjelenik, hanyatt-homlok menekülnek. Nem könnyű a vad érzékeit kijátszani, tapasztalatlanságomból adódóan elzavartam őket. A lesre felülve, újra betöltve a fegyvert (újabb zörgés), végre elcsendesedik minden körülöttem, a messzelátót szememhez véve, az előttem elterülő rétet pásztázva, újra gondolataimba merülök.

Mint elhivatott, felsőfokú vadászvizsgával rendelkező, két ország vadászati jogrendszerét ismerő szakember, hiszem és vallom, hogy a vadászat és vadgazdálkodás az aktív természetvédelem része: tessék utánaolvasni, kik voltak az első környezetvédők! Ehhez szükségünk van az egységes, országos vadászszervezetre, mely egyrészt védi minden vadász érdekét (elsősorban azt, hogy a vadgazdálkodás hosszútávúan fenntartható legyen) a környezetvédők támadásaival szemben, más részről pedig morálisan szabályozza a vadásztársadalmat, egységessé téve azt. Amelyik kamarai tag vét a törvény ellen, azt a kamara saját belső rendszabályai és a törvény alapján fegyelmi eljárás alá vetheti, példát statuálhat, amellyel fenntartja a rendet a vadászok között.

Viszont ha az egységes önkormányzati szervet szétverik, akkor a vadászat és a vadgazdálkodás terén anarchia lép majd fel, melyre 1993 és 2010 között már volt példa kis országunkban, amikor hiányzott az egységes érdekvédelmi szervezet, amely kordában tartotta volna a vadásztársadalmat. 2003-ban a Vadászszövetség által szervezett aláírásgyűjtés keretein belül 354 ezer ember fejezte ki akaratát, hogy a hazai vadászat egységes érdekvédelmi szervezetbe tömörüljön. Jelenleg is folyik az aláírásgyűjtés, naponta látogatom a petíció hivatalos oldalát, hogy kövessem az elektronikus aláírások számát. Az ismerőseimet megszólítva a közösségi oldalon, petíciós íveket, ismeretterjesztő füzetecskéket osztogattam, amennyire a járványügyi előírások megengedték. Vajon a többi vadásztársam is felfogta a helyzet súlyosságát, hogyha „a vonat elmegy”, nincs visszaút? Úgy érzem, hogyha nem sikerül összegyűjtenünk a megfelelő mennyiségű aláírást, a honatyák a vadászatot egy tollvonással vadkármegelőző gyilkolászássá züllesztik – lehet, talán akkor válunk majd igazi gyilkosokká?

Valami mozdul a rét túlsó szélén, a messzelátón keresztül, a magas gazból kirajzolódik egy őzsuta feje. Egyedül van, vagy mellette van egy, vagy két gidája? Messze van, így nem nyúlok a puska felé, mivel egyrészt vadászias lőtávolságon kívül legelészik, másrészt, halkan magamban mormolom a vadásztanfolyamon megtanult bekezdést a vadásztörvényből: „az, aki vadászik, csak akkor lőhet a vadra, ha azt teljes mértékben elbírálta… a szelektív vadászat helyes véghezviteléért az elejtő vadász a felelős”. Kedves olvasóm, ha közönséges gyilkos lennék, most felkapnám a fegyverem, és a háromszáz méterre álló célt hidegvérrel megcéloznám, és meghúznám a ravaszt. De nem teszem, a vadászbecsület mást diktál. Pár perc múlva a döntésem helyessége beigazolódik, mosolyra késztet, ahogy a két őzgida előfickándozik a fűből, egymással kergetőzve. Addig gyönyörködöm bennük, míg újra el nem nyeli őket a gaz.

Varjúkárogás hallatszik, a magasban egy csapat madár húz esti pihenőhelye felé, a Duna túlpartján fekvő Gerecsébe. Számukra nem létezik az államhatár, odaát védettek, viszont nálunk hatalmas károkat okozva pusztítják a kisnyulakat és a fácáncsibéket, így kénytelenek vagyunk vadászni őket. Később, ahogy szürkül, vadlibagágogás üti meg a fülem, érkeznek a tél hírnökei, majd tovaszállnak a tatai Öreg-tó felé. A les közelében fácánkakas kakatol két rövidet, majd hangos méltatlankodással felgallyaz a legközelebbi akácfára, hogy esti pihenését megkezdhesse. Még párat szól, aztán elcsendesedik minden.

Besötétedett. Fegyverem kiürítem, lemászom a lesről, csendben elindulok hazafelé. Az erdőből kilépve, megállok egy pillanatra, és ahogy a dalban elhangzik: „feltekintek a csillagos nagy égre”. Csillagos ég, vajon van-e értelme a vadászatnak, lesz-e elég támogatónk? Én hiszek benne, hogy az évszázados hagyományokon alapuló, a huszonegyedik század elvárásainak megfelelő, közhasznú tevékenységnek igenis van értelme. Aki nem hiszi, győződjön meg róla és látogassa meg a www.polovnictvomazmysel.sk weboldalt. Aki pedig úgy gondolja, hogy a munkánk megéri a támogatást, támogassa aláírásával a fenntartható vadászat védelmében indított petíciót. Sok ezer becsületes vadászember hivatását, életcélját támogatná vele, amelyet ezúton, vadásztársaim nevében hálásan megköszönnék.

Fotók, kiemelt kép: Sánta Norbert