Tágra zárt lockdown

Egy sértett, kisebbségi komplexusos, egomán ripacs bírál 5 millió másikat, mert azoknak elegük van abból a kiszámíthatatlan környezetből, amit emez teremtett. Így vált a szlovák állampolgár egy szappanopera zavart szereplőjévé. A rossz ebben „csupán” az, hogy egy ország gazdasága dől be, és emberéleteket visz el egy kór, csak azért, mert átgondolt döntések helyett a szereplésvágy fűtötte kormányfő véghez vitte az ország legnagyobb tesztelését. Nem, nem a pálcikásat. Igor Matovič azt tesztelte, mennyit bír az emberi türelem.

A legújabb ún. lockdown megint csak egy megfelelési kényszertől feszengő kormány félmegoldása. Az ország teljes lezárásának lehetőségét mint egy zsarolási eszközt lóbálva a kormány képtelen volt arra, hogy megfelelő időben, megfelelő szigorral próbálja meg lassítani a vírus terjedését. Míg a szomszédos országok meglépték a teljes lezárást, Szlovákia mindig hagyott egy kiskaput, amitől Matovič szuperfegyvere(i) csak pukkanó petárdák lettek. Olyan nincs, hogy csak kicsit van karantén. Vagy van, vagy nincs. Ahogy a viccben is: apu, csak egy kicsit vagyok terhes.

Ami most Szlovákiában történik az nem lezárás. Ez a lockdown olyan, mintha csibedróttal próbálnánk óvni a szúnyogoktól egy kalitkába zárt embert, mondván: csak jót akarunk, haver. Emberünk fogoly és még szenved is.

Ez történik most ezzel az országgal is. Én nem a mindenszenteket vagy a karácsonyt siratom, utóbbi is csak rajtunk múlik, szerintem, nem azt, hány tonna ajándékot gyömöszölünk a fa alá, vagy mennyit bóklászhatunk a kínai égők pislákolása alatt, miközben agyoncukrozott bort szürtyölünk és agyunkra megy a Last Christmas.

Ez mind csak külsőség. A lényeg az emberi türelem fogyása, ami mára átcsapott valami fura rezignáltságba. Már nem érdekel minket a maszk, elfér a zsebben. Már nem érdekel a kisnyugdíjas, hiába a saját idősáv, az mitől védi meg, ha után később csak azért is elmegy a boltba, a patikába, vonattal a szomszéd városba. Már nem érdekel a teszt, valakinek egy hétre jut 3-4 is, ami napi több óra hidegben ácsorgást jelent. Már nem tudjuk, most akkor mi lesz a határon ingázással, hiszen naponta egymásnak ellentétes intézkedések és egymással homlokegyenest mást állító hírek között ténfergünk a belebegtetett szigorításokról.

Mára már ott tartunk, hogy minden mindegy, mert nem tudjuk, holnap vagy holnapután mit, miért, milyen logika szerint korlátoz majd a kormány, és nekünk mihez kell viszonyulnunk, és egyáltalán ez miért jó nekünk?

Mert ha csak félig hajtom be az ajtót, a macska bejön, hiába mondom neki, hogy az ajtó zárva. A kilátástalanság és az értelmetlenségtől való fásult beletörődés könnyelművé tesz minket, nem figyelünk oda a veszélyre, a vírus pedig még mindig itt van köztünk, fenyegeti a jövőt, az életet. Ha csak egy nagy bűne van ennek a kormánynak, akkor nem az, hogy bezár minket, hogy tömegesen tesztel, hanem, hogy  mindennapi bizonytalanságba zár, mi pedig a remény rabjaiként a törvénnyel szembeszegülve is a szabadulást tervezzük egy olyan börtönből, aminek nyitva az ajtaja.