Megszólal a vadász I.
A vadászatról nem vadászoknak (is)

Mikor ezeket a sorokat leírom, február vége felé járunk, és vele együtt a lassan véget ér a 2020/2021-es vadgazdálkodási év is, mely a jogszabályok szerint március elsejétől február végéig tart. Gondolatébresztő írásomban, az önmagát elhivatott szakembernek tartó vadász szemszögéből szeretném összegezni az elmúlt egy év történéseit. Úgy érzem, bizonyos problémákkal szembesíteni kell az olvasóközönséget, mert a kialakult helyzet lassacskán tarthatatlanná válik.
Nem szeretnék a járványról írni, de kénytelen vagyok: 2020-ban a járványhelyzet miatt jelentősen megnövekedett a külterületek látogatottsága, az emberi zavarás a természetben. A járványhelyzet miatt a lakosság javarésze a szabadban keresett menedéket, mely magával hozta a környezetünkkel gazdálkodók munkájának megnehezítését. Az olvasó megrökönyödve, joggal teheti fel a kérdést: de hiszen a természetben való időtöltésre buzdít bennünket mindenki – az ország vezetői, a média, a közösségi oldalak, mi ezzel a probléma, miért kell nekem ezzel foglalkozni?
2020 tavaszáig a vadásztársadalom élte a maga megszokott életét, viszonylag csendesen zajlott a vadgazdálkodási tevékenység a vadászterületeken. A vadászok elvégezték a jogszabályok által megszabott feladataikat, csupán bizonyos környezetvédelmi csoportok (tisztelet a kivételnek) és politikai csoportosulások egyre növekvő nyomásától kellett tartani. A kistelepülések külterületeit kis, állandósult közösségek látogatták, amelyek tagjai javarészt a parcellákat gondozó gazdák és mezőgazdasági munkások, erdősültebb területeken az erdészeti szakszemélyzet és munkások, valamint a helyi vadásztársaság tagjai közül kerültek ki. Ebből a csoportosulásból nem szabad kifelejteni a természetvédelem munkatársait sem. Ezek a csoportok egymás érdekeit többé-kevésbé respektálva (a vadkárproblémákról majd máskor), viszonylag jól megfértek egymás mellett a vadászterületeken*.
*Megjegyzés:
Szlovákia területének összes négyzetcentimétere – a vadásztörvényben felsorolt területeken, mint például a községi belterületeken, sportpályákon, parkon, közutakon, vasútvonalakon és mindenféle egyéb elkerített területeken kívül – vadászható földterületnek minősül. A vadászható földterület, mintegy négymillió hektár, 1880 vadászterületre van felosztva, melyet birtokolhat egy-egy magánszemély, állami szervezet, illetve az adott terület földtulajdonosai a vadászati jogot 10 vagy 15 évre bérbe adhatják egy konkrét vadásztársaságnak.
A nagyszámú természetjáróhoz kényszerből alkalmazkodó vadgazdálkodás módszerei nem ismeretlenek számomra, a járvány előtt is aktívan foglalkoztam velük. A brünni erdőmérnöki kar egyetemi erdőgazdasága a morva főváros peremén terül el, körülbelül tízezer hektáron. Erdőmérnök-hallgatóként a terepgyakorlatok során (amíg volt rendes oktatás) rendszeresen meg kellett hallgatnom a helyi erdészek és tanáraim okítását a témával kapcsolatban. Ezeken a gyakorlatokon mindannyian kiemelték, hogy erdőművelési és vadgazdálkodási munkájukat csak úgy tudják háborítatlanul elvégezni, ha a laikus erdőlátogató közönséggel, a környékbeli települések lakóival folyamatosan, aktívan fenntartják a kapcsolatot.
Sajnos az elmúlt év tapasztalatai alapján azt kell, hogy mondjam: kis hazánk összes vadászterülete az előző bekezdésben felemlegetett városszéli vadászterületre kezd hasonlítani. Rengeteg olyan ember választotta a természetjárást egyfajta „kényszerített mainstream” időtöltési módként, akik eddig a természettel, a benne rejlő lehetőségekkel csak érintőlegesen érintkeztek. A lakosság döntő hányada újra felfedezte a természetben való kikapcsolódás lehetőségét, és előszeretettel – egyfajta „byroni elvágyódásként” – pihen a határban, bármely napszakban.
Alapfokú és középfokú tanulmányaimra visszatekintve elmondhatom, hogy senki nem tanította meg nekem, hogy a természetjárásnak vannak alapvető szabályai, valahogy ez a téma kimaradt az oktatásból. Ezeket a szabályokat otthon – elsősorban apámtól, valamint vadászkollégáitól – tanultam meg, mivel családunk életének szerves részét képezte a természettel való együttélés. Viszont ismerve a csapnivaló biológiaoktatást és a környezettudatosságra való nevelés hiányosságait, a lakosság javarészének ismeretei a természetről és a természetjárás sajátosságairól enyhén szólva hiányosak.
Sajnos, ezek a hiányosságok konfliktusokat szültek, és szülnek jelenleg is, nap, mint nap. A vadászok csendben elvégzett munkája árgus laikusszemek és fényképezőgépek kereszttüzébe került. Elmondhatjuk, hogy a laikus közönség és a vadászok közötti – vadászterületen keletkező problémák – felkészületlenül érték mind a vadászokat, mind a másik felet. A nagy számok törvénye alapján, soha nem látott mértékben kerültek napvilágra az olyan esetek, amikor vadászjeggyel rendelkező személyek (szándékosan nem használom a vadász szót!) túlkapásai és hibázásai miatt kellett az érdekvédelmi szervezetnek, esetünkben a Szlovák Vadászkamara munkatársainak, a becsületes vadászok nevében magyarázkodni.
Mert az ilyen túlkapások, hibázások alapján ítélnek meg bennünket, vadászokat, sokszor egy kalap alá véve az egész vadásztársadalmat. Hiába minden igyekezet, jól előkészített vadásznap, cuki őzgidás felvilágosító kampány, dokumentumfilmek, cikkek garmadája, ha néhányan bemocskolják a nagy nehezen rólunk kialakított, mindenki számára úgy-ahogy elfogadható képet. Feltehetném a kérdést: ismeri-e egyáltalán a lakosság a vadászok munkáját? Vagy csak a kutyagyilkosságok, farkasvadászat, vadorzás, vadászbalesetek vagy netán a részeg vadász sztereotípiája él bennük, zsigerből elítélve a zöld ruhás-kalapos társadalom minden egyes tagját?
Az egyre jobban elmélyülő lövészárkok problémáját kezelni kell. Ehhez nem tiltásokat, erdőzárlatokat kell bevezetni (holott bizonyos mértékig jogunk lenne rá), hanem párbeszédre kell törekedni, be kell mutatni a vadászok közhasznú tevékenységét! Elsősorban szép szóval megszólítva a társadalom azon részét, akik a vadászatról ugyan, csak a média kiforgatott információi alapján tájékozódnak, viszont fogékonyak a témát más szemszögből is megvizsgálni.
Olvasóim az elkövetkezendő vadgazdálkodási év során megjelenő cikkeimben megismerhetik majd a vadgazdálkodás sajátosságait, külön foglalkozom majd délnyugat-Szlovákia intenzív mezőgazdasági hasznosítás alatt álló területeivel és a benne élő vadállománnyal, mivel lakóhelyem környékének vadgazdálkodása áll a szívemhez legközelebb. Bemutatom majd a helyes természetjárás alapszabályait, a vadvédelem kérdéseit, valamint az év során bennünket végigkísérő vadgazdálkodási tevékenységeket. De ígérem, szó lesz a bennünket és a társadalmat a vadászokon keresztül érintő problémákról: a rohamosan terjedő afrikai sertéspestisről, a vadkárról és sok más problémáról is. A cikksorozat következő részében a kompromisszumra törekedő helyes természetjárás szabályait fogom boncolgatni.
A szerző a Szlovák Vadászkamara Központi Irodájának munkatársa
Kiemelt kép: itk.isaszeg.info/