Megszólal a vadász II.
Nemcsak a kikapcsolódni vágyó emberé a világ!
Ahogy előző cikkemben említettem, jelenleg hatalmas problémát okoz az emberi zavarás a természetben. Lassan kitavaszodik, az embereket a jó idő kicsalogatja a szabadba. Mi ennek a hátulütője? Írásomban erre próbálok majd kompromisszumkész választ adni, úgy hogy mindenki kényelmesen, biztonságosan megférjen a vadászterületeken.
Még mielőtt a tisztelt olvasó felháborodna: nem szeretném megtagadni senkitől sem a természetjárás szabadságát, hiszen erre a hatályos jogszabályok alapján mindenkinek joga van. Viszont van, aki visszaél ezzel a jogával: az átlagember hajlamos azt hinni (tisztelet a kivételnek), hogy övé a természet, és benne mintha minden az igényei kielégítésére lenne elrendeltetve. Közben akarva-akaratlanul is megsért egy csomó jogszabályt, polgártársait akadályozza munkájuk, törvény adta feladataik elvégzésében.
A vad, a vadász, az állam és a környezeti behatások viszonya dióhéjban
Hazánk vadállománya a hiedelmekkel ellentétben nem a vadászoké, hanem minden állampolgár természeti öröksége. Az állam a vadászoktól elvárja, hogy az ország vadállományát a társadalom megélhetése érdekében, a törvényben előírtak szerint szabályozza, bebiztosítva ezzel a viszonylag természetes egyensúlyt. A mezőgazdász és az erdész a bérelt vadászterületeken a vadásztársaságoktól megköveteli, hogy tűrhető mértékű legyen a vadkár a szántóföldeken és az erdőben, a vad ne károsítsa a terményt, vagy ne tegyen kárt a facsemetékben. Mindamellett a falusi ember elvárja, hogy a baromfit ne tizedelje meg a róka, vagy kertjét ne túrják fel a vaddisznók.
Ahhoz, hogy a vadállomány egészséges legyen, fejlődni, szaporodni tudjon, nyugalomra van szüksége. Javarészük alkalmazkodott az elfogadható mértékű emberi zavaráshoz, megszokta a gépek és a közúti forgalom zaját. A vad hozzászokott ahhoz is, hogy napközben az emberek a közelében mozognak, így inkább behúzódik a sűrűbe, mezőgazdasági tábla közepébe, és ott tölti a napot, jobbára késő délutántól kora reggelig mozog.
Maga a vadászati tevékenység a környezet változásaival összefüggésben, a társadalmi igényeknek megfelelően alakult át olyanná, amilyennek manapság ismerjük. Alapvető dolog, hogy a vadász, a törvényt betartva, bizonyos vadfajokra csak napkelte, illetve napnyugta környékén vadászik, másrészről ilyenkor a legbiztonságosabb lövést tenni a vadászterületen.
Ilyenkor egy jól elhelyezett magaslesről könnyen megfigyelhető a vad, hiszen az ember szagát nem érzi meg, így nem riad el. A vad megfigyelése alapot ad a vadgazdálkodási tervezéshez. Az állománybecslés alapján készítik az éves vadgazdálkodási terveket, mely kötelező érvényű a vadásztársaságra nézve! Az állam által felülbírált tervben elő van írva, hogy bizonyos vadfajokból évente hány darabot kell elejteni, ráadásul ezeket csak bizonyos időszakban (ellési, költési időn kívül) lehet csak vadászni. Amennyiben a vadgazdálkodási terv az előírt mértékben nem teljesül, büntetőeljárást vonhat maga után.
Meg kell említeni azt is, hogy hazánk vadállományát körülbelül hatvanháromezer vadászjeggyel rendelkező személy kezeli. A vadásztársadalom túlnyomó többsége a vadászatot és a vadgazdálkodási tevékenységet szabadidős tevékenységként űzi, ellenszolgáltatást nem várva az elvégzett munkáért. Javarészük családos, törvénytisztelő ember, akiknek ugyanúgy munkaköri kötelességei vannak, mint bármely másik polgártársuknak. Ennek ellenére önként vállalták nemes feladatukat, viszont rohanó életvitelünkből adódóan, döntő hányaduknak csak hétvégén jut ideje a vadászterületre szólító kötelességeik elvégzésére.
A vad, a vadász és a laikus természetjáró esete a lockdownnal
Visszatérve az emberi zavarás problémájához: jött a járvány, és a jól működő rendszer egy csapásra felborult. Az emberek a jogszabályokat nem ismerve, reggeltől estig (sőt, néhány helyen még éjjel is) kint vannak a természetben. A társadalom megszabadulva a rendelkezésektől, tömegesen járja a határt, a folyópartot, az erdőt, a nádas szélét.
Mindennek a legnagyobb szenvedőalanya a vadállomány. A hazai vadállomány talán utoljára a második világháború harcaiban élt át ekkora szenvedést: éjjel-nappal zavarva van, mindenütt idegen illatokat érez, zavaró hangokat hall. Félelmében félrehúzódik az általa megszokott helyekről, letér megszokott útvonalairól, bioritmusa felborul, nyugtalanná, idegessé válik.
Állandó zavarás esetén a vad nem jut más táplálékhoz, mint amit közvetlen környezetében észrevétlenül el tud fogyasztani. Lerágja a fák kérgét, a fiatal facsemeték rügyeit, a mezőgazdasági táblák közepébe szorított vad nem jut elegendő vízhez, és szintén szegényes táplálékra van ítélve.
A fennálló helyzetnek velejárója a stressz, és az ebből kialakuló problémák: a vad idegességében többet fogyaszt, mint amit normális esetben magához venne, és mivel télen nem jut az etetőhelyekhez, növekszik az erdei vadkár. Nyáron ugyanez játszódik le a mezőgazdasági táblákon, mikor a vad a kukoricatáblákon koncentrálódik. Mindezt még tetézi az a tény, hogy a vad a stressz miatt hajlamosabb a betegségekre, növekszik a vadállományban az elhullás, egyrészt a táplálkozási rendellenességek szövődményeként fellépő súlyos betegségek miatt, másrészt az agyonhajszolt vad a közúti és vasúti forgalom által leli halálát.
Természetesen a megnövekedett vadkár miatt, az erdész és a mezőgazdász a vadászokra mutogat, hogy nem teljesítik a kötelességeiket, nem megfelelő a vadgazdálkodás a területen. Holott a vadásznak is meg van kötve a keze azáltal, hogy a természetjárók állandóan kint vannak a területen, ezáltal a vad vagy nem a megszokott időben mozog, vagy egyáltalán nem mutatja meg magát, ezáltal az állományszabályozás lehetetlenné válik.
Pedig a vadász igazán mindent megtesz annak érdekében, hogy a társadalmi elvárásoknak eleget tegyen. Vegyük csak az én példámat: legalább heti három-négy alkalommal, nemcsak kimondottan vadászati céllal, de kint vagyok a területen. Viszont a járványhelyzet okozta emberi zavarás miatt, a vadászatok – főleg a hétvégi estéken, mikor a legtöbb vadász ráér – teljes sikertelenségre vannak ítélve, ezáltal egyre nehezebb az állam és a társadalom elvárásait teljesíteni.
Saját bőrömön tapasztaltam, hogy a kikapcsolódni vágyó ember mennyire nem respektálja, hogy csupán vendég a természetben. Lesen ülve, vadat várva találkoztam már erdőben hangszóróról zenét hallgató, hangosan beszélgető fiatalokkal vagy napnyugta után fél órával az erdő közepén futó, fekete sportfelszerelésbe öltözött falubeli ismerőssel. Mindkét eset során igyekeztem a delikvenseknek szép szóval elmagyarázni, hogy bár számomra elkeserítő, amit csinálnak, viszont nem engem zavarnak, hanem az itt lakó állatokat. Szürkületkor az erdőben sötét felszerelésben, lámpa vagy feltűnő színű ruhanemű nélkül sportolni pedig több mint balesetveszélyes.
Nem arról van szó, hogy a vadász a mozgásra odalőne: ilyet még csak ne is feltételezzen rólunk senki! Hiszen a vadász a jogszabályok szerint csak tisztán felismerhető vadra lőhet, úgy, hogy közben megbizonyosodott arról, hogy a lövés irányában más egészségében és tulajdonában kárt nem tehet. Viszont egy vadászpuskából tett lövés még pár száz méterről is ijesztő lehet, ami okot adhat a félreértésekre. A témát még folytathatnám a vadászkollégák által lefényképezett, felelőtlen gazdik neveletlen kutyái által agyonharapott vemhes őzsuták vagy a fűben megfojtott őzgidák történetével.
Mert ugyan az erdőjárásnak és a vadászterületen való tartózkodásnak már régen le vannak fektetve az írott szabályai: például, hogy tilos az erdő csendjét, valamint a vadállományt ok nélkül zavarni, szemetelni, motorgépjárművel a vadászterületre és az erdőbe behajtani, de sokan nem tartják be őket. Arról, hogy az erdőben tilos a kutyát szabadon engedve sétáltatni, az erdőn kívül maximálisan 50 méterre engedhető el a kutya – még kevesebb embernek van tudomása. Mindezekért pénzbírság járna, ahogy a vadászok és az erdészek kezében ott van az erdő- és vadászterületi zárlat intézménye: a zavarás miatt, a költési és ellési időszakban a vad védelme érdekében a vadászterület egyes részeit hatóságilag le lehetne zárni.
Viszont senkinek sem érdeke a büntetések kiszabása, tiltások, erdőzárlatok bevezetése, végső soron pedig senki sem szeretné a társadalom polarizálódását kiváltani. Ezért, ha lehet, fogadják meg az alábbi tanácsaimat:
- Járjunk csendben a természetben, ne zavarjuk az ott lakókat. Ne felejtsük el, hogy az ember odakint vendég csupán, ezért ahhoz illően kell viselkedni! Csendes szemlélődésünkkel nemcsak hogy nem zavarjuk a vadon élő állatokat, hanem kivívjuk bizalmukat, így megajándékoznak bennünket madárcsicsergéssel és sok szép élménnyel.
- Ha valaki a sétálni, sportolni akar, kirándulni indul, legkorábban napfelkelte után egy órával induljon el, délután pedig legkésőbb egy órával napnyugta előtt hagyja el az erdőt, a természetet. Ahogy a Vuk c. rajzfilmben is bemutatták: a vad nem tűri a „simabőrű szagát”. A természetjáró akaratlanul is otthagyja szagát a környéken, így lehetetlenné válik a vad megfigyelése, esetleg vadászata a hajnali, ill. szürkület környéki órákban. Késő délutáni órákban inkább válasszunk egy, a településhez közelebb eső útvonalat, ne induljunk hosszabb sétákra.
- Viszont ha valaki későn indul napi mozgásigényét kielégíteni, feltétlenül vegyen fel valami fényvisszaverő, rikító színű ruhaneműt, sötétben pedig lámpával világítson! Így megelőzhetők a balesetveszélyes helyzetek: a lesen ülő vadász időben észre tudja venni az érkező embert. Egy narancssárga sapka, mellény vagy sál kilométerekről látszik, a vadász respektálja az érkezőt, és esetleg nem tesz lövést a vadra. Ahogy már leírtam, a puska elsütése által okozott hanghatás pár száz méteres távolságból is ijesztő lehet.
- Kutyasétáltatás esetén csak olyan ebet engedjünk szabadon, amely teljes mértékben hallgat a parancsainkra! Így elkerülhető, hogy a kutya esetleg a fűben megbúvó kisállatot fogjon meg, vagy a vadat hajszolva elszaladjon. A vadállatok kicsinyeihez nem szabad nyúlni! Hogy miért nem? Erről majd legközelebb.
A szerző a Szlovák Vadászkamara Központi Irodájának munkatársa
Kiemelt kép: Varga Gábor (Természetfotók kedvelői FB csoport)