1848-49 – Az ego minden előtt
Nemcsak Magyarország számára jelentős események egyike a 19. században zajlott forradalom. Európában számos helyen történt hasonló megmozdulás, de kétségkívül, az újkori történetek szempontjából az 1848-48-es forradalom és szabadságharc a meghatározó számunkra. Mondhatjuk, hogy a modern nemzeti identitásunk egyik alapköve. Szinte minden évben elhangzanak az események, amelyek tövéről hegyéig emlékeztetnek minket a nemzeti hőseinkre. Viszont… Akadnak azért fekete foltok a háttérben!
Amit mi látunk, az gyakorta nem más, mint egy összefogásban erős nemzet, a „márciusi ifjakkal” az élen. Az irodalomkönyvek Petőfit, Jókait, Irinyit és Vasvárit emlegetik meleg szívvel, akik a magyarországi mozgalmak élén álltak. Tán mindenkiben ott van még a jó öreg irodalom/történelem óra pillanata: 1848. március 14-én este Jókai Mór Petőfivel közös szállásán tartózkodott, amikor befutott az esti hajóval a hír, hogy Bécsben kitört a forradalom. Bár tudjuk, hogy Petőfi és Jókai barátságai, mint tűz és víz kapcsolata, de jóhiszeműen azt gondolnánk, hogy nagyobb bajok is vannak a forradalom alatt, mintsem a személyes életünk…
Hát, nem biztos… Ebben az évben, augusztusban, még Jókai feleségül vette Laborfalvi Rózát. Ez az esküvő mindent megváltoztatott Petőfi és Jókai barátságában. Laborfalvi Róza nyolc évvel volt idősebb Jókainál. Ma már csak nevetünk ezeken a korkülönbségeken, viszont a 19. században ez elég sok ellenszenvet kiváltott a társadalomban. Nem csak Petőfi, de Jókai családja is szigorúan ragaszkodott a társadalmi normákhoz, s ez a házasság erősen sértette ezeket. Az ifjú forradalmár költő és a nagy regényírónk édesanyja mindent megpróbáltak annak ügyében, hogy a két szerelmes ne kelhessen egybe, de végül Jókai egy hamis ígéret után elszökött Rózával. Egy számunkra elérhető utolsó levél, amelyet olvashatunk Petőfitől Jókai Mór édesanyjához.
„Tisztelt Asszonynéném!
A küldött egyetmást szíves köszönettel vettük. Laborfalvi Móricról nem sokat tudok, a régi barátság tökéletesen kettészakadt köztünk és örök időkre. Móric oly nemtelenül, oly gyalázatosan viselte magát irányomban, hogy rá sem nézhetek többé soha. Midőn meghallottam, hogy megjött faluról, már mint férj, odamentem Emődihez s kihivattam őt (mint azelőtt szokásom volt, mert L. Rózához soha sem mentem be), de Móric, ahelyett, hogy kijött volna, azt üzente ki nagy gorombán, hogy menjek be, ha dolgom van vele, s én erre bosszankodva hazajöttem.
Másnap (…) ismét azt üzente: én is csak annyira lakom tőle, mint ő én tőlem, ha dolgom van vele, sétáljak hozzá. Láttam hányadán vagyunk, s egy levelet írtam neki, mely utolsó levelem hozzá az életben, s melyben keserűen a szemére hánytam irántami silány magaviseletét s különösen bizalmatlanságát, hogy házassága ügyében soha egy őszinte szót sem hallottam tőle. (…) Isten neki, már mindennek vége van, s ő bánja meg a dolgot, nem én, mert nekem, azért, hogy ő elhagyott, még maradtak barátaim, de neki én voltam egyetlen egy igaz barátja. (…)
Ezentúl ne kérdezősködjék felőle Asszonynéném én nálam, mert én semmit, de semmit nem tudok, nem is akarok felőle tudni. (…) Szomorú vigasztalás, de én egyébbel nem vigasztalhatom Asszonynénémet, mint azzal, hogy elvesztette ugyan a fiát, de igen-igen rossz fiút veszített, ki után nem méltó bánkódni.
Feleségemmel együtt tisztelvén kedves Asszonynénéméket, maradok őszinte jóakarójuk
Petőfi Sándor.
Pest, Szeptember 6. 1848.”
A szerelem győzött…Természetesen a Jókai és Laborfalvi házassága kitartott, a nehéz időkben is egymás mellett voltak. Viszont nem egyszerű így visszanézni a múltba, hogy vannak dolgok, amikből nem tudunk kilépni. Ez pedig a saját érdekünk és igazunk jóváírása mindenek felett. Nem törpülnek el a társadalmi elvárások, személyes véleményeink, még akkor sem, ha háborús helyzetek uralkodnak körülöttünk. Ugye, ezek a mai napig nem változnak… Talán csak az ember nem változik….
Viszont ha egy példa kevés lenne, akkor találunk még egy egocentrikus kapcsolatot a vezetők között a 1848-49-es forradalom háza táján. Az egyik fél szintén Petőfi Sándor, a másik pedig egy híres tábornok, Klapka György. Az esetet úgy nevezzük, hogy Petőfi esete a goromba tábornokkal. A sértésre 1874-ben derült fény, amikor a Budapesti Szemle leközölte a verset, s rögtön megírta, hogy Klapkáról szól. Ezt nyolc és évvel később Klapka meg is erősítette, s részletesen elmesélte, hogy milyen konfliktusba keveredett 1849 májusában Petőfivel. Petőfi megjelentetett egy neheztelő cikket Vécsey Károly honvédtábornokról, mire az akkor hadügyminiszeri posztot viselő Klapka magához hívatta a költőt. Klapka elmagyarázta neki, hogy az eljárása helytelen, s jelezte neki, hogyha nem tudja elválasztani a lázadást a katonai fegyelemtől, akkor inkább lantot fogjon kard helyett. Komárom hőse másnapra egy baráti beszélgetésre hívta a költőt, afféle békülő szándékkal, de ehelyett egy sértő levelet kapott. A két fél ezek után Buda visszavételét követően találkoztak s Klapka bebörtönöztette Petőfit feljebbvaló megsértésre hivatkozva. A költőt Görgei Artúr közbenjárásával engedték ki.
Ha a másik oldalról közelítjük meg a történetet, akkor arra kapunk bizonyítékot, hogy a Vécsey ellen szóló iratot Bem József hagyta jóvá. Petőfi beszámolójából az derül ki, hogy Klapka ezt nem nézte jó szemmel, s gorombán bánt vele. A költő az elkövetkezendő békeidőben párbajra hívta a tábornokot, de felhívta a figyelmét, hogy a háborúban nem egymást kéne bántani. Ezt követően távozik a hadseregből a költő.
Petőfi Sándor
Egy goromba tábornokhoz
Tábornok úr, én nem tartom magam
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön,
Levett kalappal szóljanak velem.
S ön engemet gorombaságival
Elhalmozott, hogy két orcám pirúlt.
Igen, pirúltam, de nem magamért,
Pirúltam a magyar sereg miatt,
Hogy annak egy ily tábornokja van.
Tábornok úr, van ellenség elég,
Gorombáskodjék azzal, ott szabad,
De bánjék szépen a jó honfiakkal,
Különben azt hisszük, hogy őket el
Szándékszik ön kergetni a seregből,
És ez kemény vád lenne majd, kemény vád.
S gorombaságit épen rajtam űzi!
Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére
Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre,
Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél,
S akit megszúrok véle, fáj neki
Még akkor is, ha a sír férgei
Cirógatják ott lenn a föld alatt.
Kiírnám önt itt név szerint, de amit
Saját kardjával tenni képtelen,
Tollammal tenni én nem akarom,
Nem fogom önt megörökíteni.
Csak azt ajánlom, hogyha még leszen
Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor
Beszéljen vélem emberségesen,
Mert én ugyan nem tartom magamat
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön,
Levett kalappal szóljanak velem.
Debrecen, 1849. május 7.
S mennyi alkalmat találhatnánk még a történelmünkre arra, hogy a belső feszültségek előtérbe kerültek, s elvonták a figyelmünket a valós problémákról. Vajon egyszer kitudunk ebből az ördögi körből lépni?