Megszólal a vadász III. – Tavasz van, és mi megszülettünk!

Óvatosan lépkedem a kanálisparton, a gyalogúton csendesen közelítve a nádas közepén elhelyezett magaslest. A nyiladékra érve, lépteim alatt halkan ropog a tavalyi nád tarlója, mely között harsogóan zöldell már az idei fű. Messziről látom, hogy a les alatt fácánkakas illegeti magát: jöttömre felröppen, és hangosan méltatlankodva, nagy robajjal huppan a nád közé.

Az öreg les, a Villanykarós eresztékei megnyikordulnak, ahogy felmászom a létrán. Kis zörgéssel elfoglalom a helyem a kopott deszkára tett szivacson, és átadom magam a csendes szemlélődésnek. Zsong a nádas körülöttem, elmélázva nézem az énekesmadarak nászrepülését, hallgatom a fácánkakas dürgését.  Kis idő múlva az egyik nyiladékra őzsuta lép ki, csipegeti a friss füvet. Felveszem a messzelátót, és megszemlélem: gömbölyödik-e már, hasas-e? Bizony, szépen látszik, hogy pár hét múlva világra hozza majd egy-két, esetleg három őzgidáját.

Ezzel a rövid bevezetővel el is érkeztünk mai témánkhoz: a tavaszi ellési és költési időszak időszerű kérdéseit fogjuk górcső alá venni. Vadgazdálkodási szempontból rengeteg kérdéskör van, amit épp időszerű boncolgatni. Szó lesz a vadvédelemről, az őzgidák állítólagos árvaságáról és a vadmentő akciókról.

Vadvédelemről, úgy általában

Már az előző cikkemben is említettem, hogy a vadállomány minden állampolgár természeti öröksége. Ezt a természeti örökséget – annak ellenére, hogy az állam a vadászokra ruházta a vadállomány kezelését – minden állampolgárnak alkotmányból fakadó kötelessége a legjobb tudása szerint védelmezni. A vadásztörvény a vadvédelem kapcsán kimondja, hogy tilos a vadat általánosan zavarni, kicsinyeit és fiókáit bárminemű módon bántani (például úgy, hogy a házikedvenc „csak játszik” az amúgy már véresre harapott őzzel). A kisállatokat nem szabad megfogni, hazavinni a vadászatra jogosult tudta és értesítése nélkül.

Míg az előbb felsorolt tevékenységeket szabálysértésként akár háromezer eurós pénzbírsággal büntetheti a járási hivatal, az utóbbi tevékenység megítélése már a bűncselekmény kategóriájába tartozik. Mivel a vadorzás fogalmának teljes megmagyarázása egy külön cikket megérne, így csupán a vadvédelmet érintő részt magyaráznám: vadorzást követ el az a személy is, aki a megtalált őzgidát, szarvasborjút, kisnyulat, fácáncsibét stb. elfogja, és engedély nélkül hazaviszi. Ezért a cselekedetért a büntetőtörvénykönyv ide vonatkozó rendelkezései alapján két évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatják a bűnösnek talált elkövetőt.

Még mielőtt a kedves olvasó bezárná a cikkemet, megjegyezném, hogy nem csak a jogszabályok szempontjából fogjuk vizsgálni a témát. Viszont nélkülözhetetlen az emberek figyelmét felhívni ezekre a szabályokra, mivel a törvény nem ismerete senkit sem mentesít a felelősségre vonás alól. Cikksorozatomat azért indítottam el, hogy a bajt, a megelőzhető tevékenységeket még a megtörténtük előtt megpróbáljam orvosolni, nehogy a törvény betartatása során felmerülő sérelmek miatt a vadászellenes érzelmek felerősödjenek.

A cuki őzgida (és a többi állatcsemete) árvaságáról

Ahogy lassacskán kizöldül a természet, kezdetét veszi az ellési és a költési időszak is. A legparányibb énekesmadaraktól kezdve a legnagyobb ragadozómadarainkig minden szárnyas a fészekrakással van elfoglalva. Április elejére a vaddisznókocák már csíkoshátú kismalacokkal járják a határt, turkálva a friss vetéseken, vagy tavalyi makkot keresgélve az erdőrészekben. Kajlafülű mezei nyúlanyák már a második ellésükre készülődnek, mivel a február-márciusi első, gyakran a legéletképesebb (bár a környezet viszontagságainak legjobban kitett) fialásból származó nyúlfik már önálló életre képesek.

Vadfajaink közül ebben az időszakban fészkelnek a hazai récefajok, a fácánok első költése is erre az időszakra esik. Április végén pedig világra jönnek az első pettyes őzgidák, majd pedig pár héttel később a szarvasborjúk is. Ebben az időszakban odakint minden percben új élet születik, ezért nekünk, vadászoknak jobbára csak csendes szemlélődéssel telnek a napjaink, a vadat megfigyelve, esetleg rendet tartva a vadászterületen.

Az előző cikkeimben már említettem, hogy az alap- és középfokú biológiaoktatás hiányosságai miatt az emberek hajlamosak tévhitek által gerjesztett meggondolatlan cselekedetekre, például azzal, hogy megfogják, megsimogatják az útmenti fűben talált apró nyúlfikat és őzgidákat. Önmagukat abba a hitbe ringatva ragadják el gyermekét az anyjától, hogy a „vadászok megölték az anyját”, „a kis őzike elárvult”, és „nincs aki felnevelje”. Abban a hitben, hogy éppen a világot váltották meg, boldogan kopogtatnak be az első, útjukba eső állatmenhely kapuján, amelyet megrökönyödve tárnak ki előttük a menhely munkatársai.

Biztosan állíthatom, hogy ismerve a hazai jogszabályokat, írott és íratlan vadászati hagyományokat, józan ítélőképességű, törvénytisztelő vadászember a tavaszi időszakban (egy-két specifikus kivételtől eltekintve) nem emel puskát a vadra. A vadfajok javarészének vadászata ilyenkor a jogszabályok szerint tiltva van, így szinte biztos, hogy ilyenkor az „őzmama, a kis árva őzike anyukája” (szakszóval élve: őzsuta) csupán valahol a közelben legelészik.

Bizonyos vadfajoknál létezik egy természetesen kialakult mechanizmus, melyet most az őz példáján mutatok be. Az őzgidák (mivel általában ketten vannak, ún. ikergidák) életük első pár hetében eléggé esetlenül mozognak, ezért az őzsuta elfekteti őket a magas fűben, lucerna- vagy gabonatáblában, gyakran csupán pár méterre egymástól. Anyjuk általában a közelben, de a ragadozók miatt tisztes távolságban tartózkodik a csemetéitől, csak a szoptatás idejére látogatja meg őket.

Az őzgida így az első napokat a fűben heverészve tölti, és hogy esetlenségére nehogy ráfizessen, a természet megáldotta azzal, hogy pár hetes koráig még saját illata sincs: így a ragadozók, mint a róka, borz, kóbor kutya, vagy a mindenevő vaddisznó jóval nehezebben találja meg őket. Veszély esetén a gida inkább meglapul, minthogy elmenekülne, hangját csupán a legszükséges esetben, vészsirám formájában hallatja – a gida felsír. Erre a jelre a suta igyekszik a támadót elüldözni, több-kevesebb sikerrel.

Ebből kifolyólag, amelyik gidát az ember tudatlanul megsimogatja, esetleg világot megváltva megpróbálja megmenteni, felelőtlen cselekedetével nagy valószínűséggel halálra ítéli őt. A fűben otthagyott őzgidára lassú éhhalál vár azáltal, hogy rajta maradt a „simabőrű szaga”, így anyja nem engedi magához, végső soron pedig az élelmet sokszor az emberszag alapján kereső ragadozók martalékává válik. A „megmentett” gidák állatmenhelyre kerülve pedig gyakran az anyatej (és a benne lévő nélkülözhetetlen tápanyagok) hiánya, valamint az átélt stressz hatására pusztulnak el.

A tavaszi időszakban ezért a vadászati szervezetek (a hazaiak és külföldiek egyaránt) tájékoztató plakátokkal hívják fel a figyelmet a problémára. Tavasz van, és mi megszülettünk. Áll a Szlovák Vadászkamara, idén már magyarul is megjelentetett tájékoztató plakátján, amellyel a vadászok a lakosságot szeretnék megszólítani. Szeretnék ezzel megelőzni a vadállomány felesleges szenvedését, és végső soron pedig közvetíteni azt az üzenetet, hogy az ember csupán vendég a természetben.

Segíteni szeretne a vadnak? Legyen részese a vadmentő akcióknak!

A vadvédelem kapcsán megkerülhetetlen téma a vadállománynak az intenzív mezőgazdaság negatív hatásaival szembeni védelme. A vadállományra és a földön fészkelő madarakra a legnagyobb veszélyt a takarmánynövények ún. első kaszálása jelenti. Ennek a tevékenységnek az ideje pontosan május hónapra esik, amikor a legtöbb földön fészkelő madár a fészkén ül, illetve a lucerna és egyéb takarmánynövények a legjobb búvóhelyet nyújtják a vad számára.

Annak idején, mikor még kézzel kaszáltak, a kaszáló parasztember időben észrevette a fűben lévő madárfészket, megbúvó kisállatot, így azt kikerülve, megmentette a pusztulástól. A mai modern mezőgazdasági eszközök óriási területeket vágnak le, a nagy teljesítményű gépek elől a vadnak esélye sincs az elmenekülésre. A meglapuló vad vagy elpusztul a kaszák kései által, vagy olyan súlyos sérüléseket szenved, amelyek miatt minimális az esélye a túlélésre.

Természetesen a jogszabályok szerint a takarmánybetakarítást jelenteni kellene a helyileg illetékes vadásztársaságnak, amelynek ezután kötelessége lenne végrehajtani a vad kizavarását, illetve a megbújt őzgidák áthelyezését: gumikesztyűben, fűcsomóba csomagolva, hogy az ember szagával meg ne jelölje az állatot. Viszont ez az együttműködés különböző okok miatt eléggé gyerekcipőben jár: a vadászokat gyakran nem, vagy későn értesítik, így lehetetlen bebiztosítani a megfelelő számú embert a vadmentő akció végrehajtásához.

Ezeket az árkokat szeretnék áthidalni a Živá lúka (Élő rét) nevű webes applikáció megalkotói. Az applikáció, a 2015 óta működő cseh példát alapul véve, a Szlovák Vadászkamara és a Zeleň polgári társulás gondozásában, 2019 tavaszán látta meg a napvilágot. Az applikáció arra hivatott, hogy a mezőgazdászok, vadgazdálkodók számára megfelelő platformot nyújtson a vadmentő akciók lefolytatására, önkéntesek bevonásával. A mezőgazdász az applikációban meg tudja jelölni a kaszálás helyét, időpontját, erről a helyileg illetékes vadásztársaság regisztrált tagja értesítést kap, aki így a rendszerbe beregisztrált önkéntesek bevonásával időben megszervezheti az adott területen a vadmentést. Amennyiben szeretne részt venni a vadmentő akciókon, regisztrálni a www.zivaluka.sk oldalon lehet.

A szerző a Szlovák Vadászkamara Központi Irodájának munkatársa