“Menj ki németbe!” – olykor horror, olykor Kánaán

• Egyre több 40 feletti nő indul el Nyugat-Európába, hogy idős embereket gondozzon
• Már az is óriási lehúzás lehet, mikor gondozónőnek képzik őket
• Kint is meglehetősen alulfizetettek, és egyes ügynökségek is nehéz feltételeket támasztanak.
• Elszigetelten élnek odakint, társadalmi státuszuk alacsony Nyugaton, ráadásul mindig csak auslanderek maradnak
• Megesik, hogy fizikai inzultus, vagy szexuális zaklatás éri őket
• És mégis, a többségnek jobb kint, mint itthon

Riportsorozatunk első része itt elérhető
Riportsorozatunk második része itt elérhető

Riportsorozatunk harmadik része

Nem csak a páciensek félnek, a gondozónők is gyakran szorongva indulnak el idegenbe. Nem csak az idegen világ, az eltérő kulturális közeg frusztrálja őket. Idegenekkel költöznek be egy házba, kerülnek nagyon szoros, intim viszonyba. Ennek tetejébe az együttlét 24 órás, a gondozónők nem tehetik le a munkát egy 8 órás műszak után. Itt a műszakok jobb esetben két hetesek, rosszabb esetben hónapokig tartanak, és nincs megállás, a gondozó minden jó és rossz pillanaton osztozik betegével.

Nagyon sok múlik azon, milyen pácienssel, és milyen családdal hozza össze a gondozónőt a sors. Ha nem alakul ki a jó együttműködés, megfelelő „kémia” az ápolt és ápolója között, az komoly következményekkel járhat mindkettejük számára. Alanyunk szerint a jó gondozónőnek minden esetben a lehető legempatikusabban kell viselkednie a páciensével, és a bizalmába kell férkőzni, hiszen idős, beteg, gyakran a halál közelségétől rettegő, kiszolgáltatott emberekről van szó. A szabályokat és a határokat azonban mindenképpen, már a kapcsolat legelején tisztázni kell a beteggel.

Gyakori a félreértés: vannak páciensek, családok, akik azt hiszik, tulajdonképpen cselédet, házvezetőnőt fogadtak, és jó adag lenézéssel viszonyulnak az “auslander” gondozónőhöz. Egyes pflegerinek – attól tartva, hogy elveszíthetik a munkájukat – „behódolnak” munkaadójuknak. A másik, még durvább helyzet, mikor visszaélnek a fölérendelt viszonnyal és a bizalommal, és terrorizálják, szélsőséges esetben szexuálisan zaklatják ápolójukat. Az ilyen horroresetek gyakran forognak közszájon a gondozónők között.
Alanyunk azt mondja, az évek során szerencsére vele nem történt kirívóan durva eset, szerencséje volt az ápoltakkal és családokkal is.

„Személyes tapasztalatom, hogy az első néhány hét minden családnál nehéz, eltelik egy bizonyos idő, míg megismernek, megszoknak, esetleg megszeretnek. Nekem szerencsém volt, és minden családdal, akinél eddig megfordultam, tartom a kapcsolatot. Nagyon sok múlik azon, hogy állunk a dolgokhoz, miként reagálunk az egyes helyzetekre. Én humorral, empátiával próbáltam oldani a nehéz szituációkat, és eddig bejött. De minden alkalommal ugyanolyan szorongással vágok neki az útnak, és azt hiszem, társaim többsége is”

– mondja.

A szorongás nem véletlen. Nagyon gyakran hall ugyanis szomorú emberi sorsokat, és sokkoló dolgokat utazás közben a kollégáitól. „Hallottam horrorba illő történeteket. Az egyik társam arról mesélt, hogy az idős férfi, akit ápolt, rendszeresen bántalmazta, figyelni kellett, ha a közelébe ment, hogy időben elhajoljon a pofon elől. Amikor megkérdeztem tőle, miért tűrte, azt mondta: nagyon jól fizetett, és neki nem volt pénze” – mondja alanyunk. Egy másik kolléganője arról számolt be, hogy a közel 100 éves ápoltja előtt be kellett zárnia az ajtaját, és még így is előfordult, hogy a férfi rá akarta törni. Egy harmadik esetben a család volt a főszereplő: miután az ápolónő betege meghalt, három napig maradt egyedül a holttesttel a lakásban, és csak ezután jelentek meg a hozzátartozók részegen, és verekedtek össze az örökségen.

[div id=”middle-box”][div class=”middle-box-inner”][div class=”middle-box-title”] Nelli bécsi blogja [end-div][div class=”middle-box-p”] Furcsa és szomorú történeteket nem csak az autóban lehet hallani, riportsorozatunk első részének megjelenése után a kommentek közt rátaláltunk egy Bécsben dolgozó idősgondozó facebookos blogjára, melyet itt érhet el.[end-div][end-div][end-div]

Ezek az esetek szerencsére nem túl gyakoriak, döntő többségben rendben mennek a dolgok a gondozók és betegeik között. Az ügynökségek általában nagyon odafigyelnek arra, hogy alkalmazottaik megfelelő körülmények között dolgozzanak, és rendszeresen ellenőrzik, minden rendben megy-e. Nehezebb helyzetben vannak azok, akik magánvállalkozóként dolgoznak, őket ugyanis tulajdonképpen nem védi semmi.

Alanyunk hozzáteszi, nem csak horrorsztorik hangoznak el az utazás közben, jóval gyakoribb, hogy a kollégák dicsekednek. „Vannak mesébe illő történetek ajándékokról, kirándulásokról, óriási pénzekről, na meg arról, milyen kevés a munka, és milyen sok a szabadidő. Az úton elhangzó történeteket érdemes egy kis rezervával venni” – vélekedik.

[div id=”middle-box”][div class=”middle-box-inner”][div class=”middle-box-title”] Egy család, két sztori [end-div][div class=”middle-box-p”]

Megesik, hogy ugyanazon családnál dolgozó gondozónők teljesen másképp élik meg a kapcsolatot a páciensekkel, és a családdal. „Egy kisvárosba tartottunk, néhányan hazafelé, néhányan pedig odafelé. Az egyik társunk keserűen beszélt arról, milyen rossz helyet fogott ki. Már egy éve dolgozott a családnak, és panaszkodott, hogy rendszeresen éhezik, nem adnak neki enni. Telefonján mutatott egy képet a halról, melyet karácsonyra kellett elkészítenie ápoltjának, és magának. A fotón a hal mellé szemléltetésül, az arányok bemutatására egy kávéskanalat tett: a kanál volt a nagyobb. Nem kellett sokat bizonygatnia, valamennyien, akik régebben dolgozunk odakint, tapasztaltunk hasonlót. Elmondta, mennyire nehezen éli meg az odakint töltött napokat, és szinte sírt, miközben kiszállni készült az autóból.

A helyére váltótársa került, aki ugyanott dolgozott, épp hazament. Mikor beült az autóba, mosolygott, vidám volt. Dicsekedett, milyen jó sora van, egész nap alig csinál valamit, használhatja a család sportautóját, és megkérdezte, melyikünk dolgozik a közelben, mert szívesen meglátogatna minket. Azt mesélte, programokat talál ki a páciensének, szabadidejében, uszodába, edzőterembe jár, és nem szívesen jön haza, mert otthon mindenki csak panaszkodik…”

[end-div][end-div][end-div]

Mikor beszélgetésünk végén megkérdeztük alanyunktól, pár év eltelte után mit gondol arról, megérte-e belevágni a kalandba, nagyon határozottan válaszolt. „Én Németországban visszanyertem az önbecsülésemet. Ha valaha megaláztak, kihasználtak és visszaéltek a kiszolgáltatottságommal, az otthon történt. Szlovákiában ugyanis egyenesen elvárták tőlem, hogy hálálkodjak a minimálbérért, és megköszönjem, hogy nagy kegyesen megengedték, hogy dolgozzam nekik” – zárta.