A véleményszabadság feltételei – szívélyes invitálás egyik értékünk közös átgondolására
A tömegtájékoztatási eszközöket emlegetik a leggyakrabban, ha az vetődik fel, milyen feltételek mellett érvényesülhet a véleményszabadság. Különösen mostani világunkban, amikor is a sajtó és média eluralása érzékelhetően nagy méreteket öltött. A tulajdonosok saját érdekeikbe állítják, amit birtokolnak, majd minden korábbinál kifinomultabb eszközökkel manipulálják közönségüket.
Ez az állapot nem a diktatúra állapota, hiszen nem egy, hanem több a tulajdonos, és így többféle az érdek. Ám sokan érzik, hogy sajtószabadságnak sem nevezhető, hiszen a birtokosok érdekeinek szolgálata valahogyan nem az.
Amikor Olaszországban megjelent az első médiapárt, többen megkongatták a vészharangot, mondván vége a szabad sajtónak. Ami van, az immár hatalmi esetleg üzleti érdekeket szolgál, vagy éppen együtt és összekapcsolva mindkettőt. Ilyenkor mindegy, hogy az érdek éppen kormánypárti, vagy ellenzéki, sajtója mindkét esetben vonalas.
A probléma egy részét nem a jog nem is valamilyen társadalmi mozgalom és nem is a politikai rendszer reformja oldotta meg, hanem egy találmány, nevezetesen az internet. Az internetet ugyanis nem lehet eluralni. Ebben a kommunikációs térben mindenkinek van esélye, hogy gondolataira vonja a figyelmet. Egész lapok, rádiók, televíziók indulhatnak, és sikerük alkotóik képességeitől függ.
Ám ez csak a probléma egy része. A mostanra kialakult helyzetet az internet adta lehetőség meg nem változtatja, csak módosítja. A probléma lényegének megértéséhez a véleményszabadság megszületésének okaihoz kell visszatérnünk.
A véleményszabadság a felvilágosodás szüleménye. Nem létezett a korábbi monarchiákban, de az antik világban sem. Még az ókori görög demokrácia sem engedte minden új gondolat szabad terjesztését, aminek legismertebb példája a kor egyik legnagyobb gondolkodójának, Szókratésznak az elitélése és kivégzése.
Ahhoz, hogy egy adott országban az emberek nagy többsége igényelje mindenki szabadságát véleménye terjesztésére először az igazságról alkotott felfogásuknak kellett megváltoznia. Ebben a legjelentősebb szerepet a késő reneszánsz egyik filozófiai iskolája a reneszánsz szkepticizmus játszotta. Legjelentősebb gondolkodói vallják a hellenizmus szkeptikusainak fő tételét, nevezetesen, hogy az ember nem képes megismerni a nálánál sokkal hatalmasabb és összetettebb világot. Ám egy ponton módosítanak elődeik látásmódján. És ez a változtatás modern világ megszületésének egyik kulcsfontosságú elemévé válik. Míg a hellenizmus szkeptikusai úgy vélték, hogy a korlátozott képességekkel bíró, ezért rendszeresen tévedő embernek saját belső lelki békéjével kell törődnie elfordulva a túlságosan bonyolult világtól, az újak már mást gondoltak. Úgy vélekedtek, hogy a tökéletes igazság megragadására ugyan nem képes az ember, de a világ korábbinál jobb megismerésére igen. A jobb persze szintén nem tökéletes, tehát részben továbbra is téves. Ámde a korábbinál kevésbé. Éppen ezért arra alkalmas lehet, hogy a felmerülő új problémáikra megoldást találjanak az emberek. Persze jönnek majd újabb és újabb problémák és gondok, ám, ha az ember merész, nem riad vissza megismerésüktől, akkor azok kulcsát is megtalálhatja.
Erre építve a felvilágosodás legjelentősebb politikai gondolkodói immár nem a tökéletes ember ideájára, hanem a tévedő és ingatag ember valóságára építették társadalom- és államképüket. Ha pedig egyetlen emberi lény sem tartja kezében a tökéletes igazság varázsvesszejét, bármilyen hatalmi pozíciót foglaljon is el, akkor a társadalom továbbfejlődésének az az egyik fő feltétele, hogy mindenki szabadon terjeszthesse a maga véleményét. Ugyan senkié sem tökéletes, ám az egyes vélemények minősége nem hangoztatóik hatalmától függ, hanem megfogalmazóik képességeitől. Igazuk tehát a hatalommal nem bíróknak is lehet, tökéletes igazsága pedig nincsen senki emberfiának. A jobb álláspont így csak a nézetek összességéből csírázhat ki. Következésképpen az emberek hallgatásra kényszerítése, nem javítja, hanem zülleszti a döntések minőségét.
Csakhogy a nézetek, álláspontok sokaságát a többiekhez, tehát a közvéleményhez, más szóval a hatalom forrásához, a néphez is el kell juttatni, hiszen csak így informálhat, ösztönözhet, segíthet. Ebből a következtetésből ered a sajtószabadság ideája. Később pedig a média szabadsága.
Ám korunkban ez az intézményrendszer eltorzulni látszik. A sajtó és média uralása és a közvélemény manipulálásának soha korábban nem látott, kifinomult módszerei az egyik pillérét adják annak a rendnek, amit a politikatudományban posztdemokráciának szokás nevezni. Mások új oligarchiákról beszélnek. Egy azonban világos: a tömegtájékoztatási eszközök uralása rendkívül fontos eleme a rendszernek.
Ugyanakkor a már említett internet megadja a lehetőséget, hogy aki akar, az más úton induljon el. Betartva azt a szabályt, hogy lapjának, internetes televíziójának elsőszámú, megismételve első számú célja olvasói minél pontosabb és résztelesebb informálása. Ehhez elsősorban kétféle információnak kell teret adniuk.
Az egyik a társadalmi súlya okán jelentős. Függetlenül attól, hogy az adott szerkesztő és szerkesztőség egyetért-e vele vagy sem, aminek nagy a társadalmi befolyása és hatása, arról informálni kell. Méghozzá nem ferdítve, torzítva, magából kiforgatva, hanem pontosan, saját természetének megfelelően.
A másik pedig minősége okán. A színvonalasan, tehát a többieknél magasabb szinten kifejtett nézet, álláspont, főként, ha még eredeti is, megérdemli, hogy közzé tegyék. Akkor is, ha a szerkesztőség más nézeten van.
Az ilyen szerkesztőség munkatársai elsősorban informálni kívánják az olvasóikat, hallgatóikat, nézőiket és nem uralni. Rájuk hagyják, hogy maguk döntsenek, nem a saját álláspontjába akarják belemanipulálni őket. Megtisztelik az embert, azzal, hogy felnőtt és felelős személynek tartják, ám tökéletesnek nem. Tiszteletük legfontosabb eleme, hogy magukat sem tekintik tévedhetetlennek, sőt. Éppen ezért kell megadniuk a lehetőséget mindenkinek, hogy pontosan informálódhasson mindenről, ami fontos.
Ennek a lapnak, amit éppen olvasunk, a fentiektől függ a helye a tömegtájékoztatás mai szerkezetében. Jövője pedig attól, hogy mennyi az olyan a közélet iránt érdeklődő ember, aki azt igényli, hogy lapja elsősorban informálja, ahelyett, hogy szemét elfátyolozva a saját érdekfolyosójába vezetné, szenvedélyeit és előítéleteit kiszolgálva. Mennyi az olyan, aki tanulni, orientálódni szeretne, önmaga előtt is elfogadva, hogy tökéletes soha sem lesz, de jobb az bizony lehet. Ám jövője nemcsak nem csak attól függ, hogy az ilyenek mennyien vannak, hanem attól is, hogy általa mennyien lesznek.
[div id=”middle-box”][div class=”middle-box-inner”][div class=”middle-box-title”] Öllös László [end-div][div class=”middle-box-p”] Politológus, filozófus, a Fórum Intézet elnöke. Dunaszerdahelyen érettségizett 1975-ben, 1983-ban tanári oklevelet szerzett a pozsonyi Comenius Egyetem magyar–történelem szakán. 1983–1988-ban a Csemadok KB munkatársa, 1988–1990-ben a pozsonyi magyar gimnázium tanára volt. Az 1980-as években bekapcsolódott a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának munkájába. 1989 novemberében egyik alapítója a Független Magyar Kezdeményezés mozgalomnak. 1994–1995-ben a budapesti Közép-európai Egyetem Politikatudományi Tanszékén szerzett másoddiplomát politológiából. 1995–1996-ban a New York-i New School of Social Research ösztöndíjasa. 2004-ben politikai filozófiából PhD-fokozatot szerzett. 1996-tól a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet elnöke, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Politológia és Európai Tanulmányok Tanszékének oktatója, 2004-től a komáromi Selye János Egyetem vendégelőadója. Alapításától 2011-ig tagja a Nemzeti Emlékezet Intézete Elnökségének. 1999–2005-ben a Fórum Társadalomtudományi Szemle első főszerkesztője, később a szerkesztőbizottság elnöke. Elsősorban a posztkommunista országok és az új közép-európai demokráciák politikai fejlődésével, az emberi és a kisebbségi jogok problémáival foglalkozik. 2005-től az MTA köztestületi tagja. [end-div][end-div][end-div]
